Katalán szemmel semmi rémisztő nincs abban, hogy Belgiumban a flamand önállóság pártja kapta a legtöbb szavazatot a parlamenti választáson. Sőt, Európa csak nyerhet vele, ha engedi érvényesülni népeinek törekvéseit.
„A választási győzelemünnepen az Új Flamand Szövetség vezetői uniós zászló előtt jelentek meg, amelyen az egyik csillag helyett a flamand oroszlán volt látható. Így a nacionalista jelkép új jelentést kapott, a flamandok vágyait a közös európai tervvel kapcsolja egybe” – írja a Katalóniában spanyol nyelven megjelenő La Vanguardiában Francesc-Marc Álvaro.
Az újdondász politikus, Bart de Wever Európa-barát jelszóval aratott meglepően nagy sikert az új párt élén: „Több Flandria, kevesebb Belgium, több Európa.” Ezzel sikerült háttérbe szorítania a szélsőjobboldalinak számító Vlaams Belangot. Kiderült ugyanis, hogy a flamand önállóság hívei nem feltétlenül támogatják a radikális jobboldalt, ha van mérsékelt alternatíva is.
Mint a Metazinban is gyakran szó esik róla, Belgium lakosságának többsége egyelőre nem helyesli a szakadást, és a flamand területen fekvő vallon-nemzetközi Brüsszel speciális státusza miatt nem is lenne egyszerű meghúzni az új határt, de a válás gondolata lassanként mindennapos közéleti vitatémává vált.
Az Új Flamand Szövetség végső célja az önálló Flandria, de középtávon beérné azzal, ha Belgium szövetségi államból államszövetséggé válna, rövidtávon pedig a relatív parlamenti többség birtokában is megelégszik az ellenzéki szereppel. A szerző korántsem tekinthető külpolitikai szakírónak, sőt, érdeklődésének középpontjában kifejezetten belügyek állnak, elsősorban is a katalán önállóság ügye. Ennek megfelelően gúnyosan emlegeti azokat a madridi kommentárokat, amelyek sietnek tudatni, hogy Belgium és Spanyolország két külön világ. Persze, hogy az, ugyanígy külön világ Nagy-Britannia és Csehszlovákia is – jegyzi meg csípősen, utalva Észak-Írország autonóm státusára, a fokozatosan bővülő skót autonómiára, illetve a szuverén Csehország és Szlovákia létrejöttére.
A fennálló hatalmak persze irtóznak minden geopolitikai változástól, és azzal érvelnek, hogy az ilyen törekvések taszították a földrészt pusztító háborúkba. Csakhogy a legutóbbi évtizedek változásai lényegében békésen mentek végbe. Igaz, ismeri el Álvaro, Jugoszlávia tragikus körülmények között esett szét, de az ellentmondást úgy oldja fel, hogy azt javasolja: ezt az esetet vegyük ki a példatárból. Nézzük inkább azt, hogy minden különösebb vérontás nélkül új államok sora jött létre Európában, és Németország egyesült. Ez utóbbi fejleményt még a status quo legeltökéltebb oltalmazói is üdvözölték, „mert ha nagy népről van szó, akkor elismerik az önrendelkezés jogát”.
Persze Spanyolország helyzete nem hasonlít az említett országokéra, de ez nem akadályozhatja meg, hogy például Belgium esetéből megpróbálja felhasználni, ami hasznosítható.
Elsősorban pedig az hasznosítható, hogy az alulról jövő önállósodási törekvések olyan időszakban bontakoznak, amikor az európai integráció fölülről is kikezdi az állami szuverenitást. Kiderült ugyanis, hogy a monetáris unió nem működőképes a költségvetési politikák ellenőrzése nélkül. Ebből Álvaro szerint az következik, hogy „minden csinnadratta nélkül, a hátsó ajtón lopakodik be a föderalizáció”.
Ebben az új helyzetben pedig a flamandok, a skótok, a katalánok és a baszkok „az európai színtér teljes jogú szereplői lehetnek”. De a La Vanguardia szerzője elveti a régi katalán jelszót, amely szerint több Európára és kevesebb Spanyolországra van szükség. Egészen másképp fogalmazza meg a kérdést: „Ki tagadhatja meg Európa polgárainak egy-egy csoportjától azt a jogot, hogy önálló nemzetnek, s egyúttal az egységes Európa alkotórészének tekintsék magukat?”