„Amíg az európai polgárok saját nemzetállami kormányaikat tekintik az európai közélet legfontosabb szereplőinek, addig az Unió politikája csak zéróösszegű játszma lesz, amelyet a tagállamok szembenállása határoz meg” – írja Jürgen Habermas a Süddeutsche Zeitungban.

A tekintélyes német filozófus nem először szólal fel az összeurópai nyilvánosság létrejöttét sürgetve. Már 2008-ban, a gazdasági válság kirobbanásakor kifejtette, hogy az EU sikeréhez elengedhetetlen, hogy a tagállamok fölülkerekedjenek a nemzeti érdeken, és közös, uniós válságprogramot dolgozzanak ki. A Lisszaboni Szerződés ezt a célt hivatott szolgálni, ám Habermast nem elégíti ki ez a megoldás. Mint 2009-ben kifejtette, a bürokratikus módszerekkel bevezetett megállapodás aligha tekinthető demokratikusnak. De hasznosnak is csak módjával, mert az emberekre rákényszerített elitista megoldások ellenállást váltanak ki, és megnehezítik az európai egység szorosabbra fűzését.

Habermas hasonló okokból bírálja a 2010-ben elfogadott és 2013-ban életbe lépő stabilitási mechanizmust is. Kétségtelen, hogy a nemzetállami szuverenitást korlátozó reformokra szükség volt, ám a szabályokat ismét csak az európai polgárok feje fölött, szakértői megbeszélések és politikai alkuk nyomán fogadták el. A megállapodás ráadásul elsősorban Németország érdekeit, a fiskális szigor politikáját tükrözi.

Az Európai Unió polgárainak továbbra sincs rá lehetőségük, hogy közvetlenül részt vegyenek az uniós politikai vitákban. A brüsszeli politika a tagállamok egymás közötti kötélhúzásáról, vagyis a nemzetállami érdekek egymással szembeni érvényesítéséről szól, ahelyett, hogy közös, összeurópai szempontok érvényesülnének. Ez viszont egyre erősebb széthúzáshoz és a nacionalista politika megerősödéséhez vezet.

A cikk megjelenése óta eltelt néhány hét igazolni látszik Habermas baljós helyzetértékelését. Dánia, Franciaország és Ausztria jelezte, hogy részlegesen visszaállítja a schengeni zónán belül a határellenőrzést, Svájc pedig fontolgatja, hogy kilép a schengeni övezetből. Felvetődött, hogy Görögország esetleg kilép az euróövezetből. Európai lapok vészjósló hangon írnak a provinciális önérdek megerősödéséről, az európai egység végéről, az uniós mobilitás felszámolásáról és a nacionalizmus reneszánszáról.

Arról viszont nem írnak, hogy miként kellene ezeken változtatni. Habermas elképzelése is fölöttébb elvont. Vajon mikor lenne például a pénzügyi reformokból valami, ha az unió polgáraival is megvitatnák őket? És miért gondolnánk, hogy ez esetben nem feszülnének egymásnak a nemzetállami érdekek? Továbbá egyáltalán hány európai polgárt érdekelnének az ilyen viták?