Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

A politikai lomhaság elleni orvosság

2011. november 3.

Az amerikai politikai rendszer túlságosan lomha. Békeidőben bebetonozza az érdekcsoportokat, és ezek válság idején megnehezítik a gyors reagálást. De Francis Fukuyama szerint van kiút.

„A liberális demokráciák az utóbbi években a populizmus felé mozdultak el, de ezen kénytelenek lesznek változtatni, mert elkerülhetetlenné válik a mai jóléti államokat megalapozó társadalmi szerződések átfogalmazása” – írja Francis Fukuyama az American Interestben.

Jó két évtizeddel az után, hogy a történelem végéről cikkezett, s a liberális demokráciák végső győzelmét hirdette ki, Fukuyama egymás után teszi közé cikkeit arról, hogy ha a szovjet tömbnek vége lett is húsz éve, azért a történelem nemcsak hogy folytatódik, hanem egyre újabb kiigazításokra kényszeríti a liberális demokráciát.

Bevezetőben Fukuyama szembeszáll azzal a Metazinból is jól ismert tézissel, amely szerint a mai társadalomban óhatatlanul radikalizálódnak az egymással szemben álló erők nézetei. Ennek azért van jelentősége, mert ha maga a társadalmi szövet beteg, akkor intézményi változásokkal reménytelen a rendszer javításán fáradozni. Márpedig nyilvánvaló, hogy valami baj van az amerikai politikai rendszerrel, ha egyszer nyár óta keservesen próbálja megvédeni az ország első osztályú hitelbesorolását.

Közvélemény-kutatási és egyéb adatokra hivatkozva Fukuyama azt állítja azonban, hogy nem a társadalmi háttérben van a hiba. Morris Fiorina politológus egy év alatt három kiadást megért könyvében azt állítja, hogy a társadalom polarizálódásáról szóló elmélet mítosz csupán. Valójában a nagy megosztó kérdések ügyében is kimutatható egy szilárd többség, amely az értelmes kompromisszumokra vágyik. A politikai rendszer hibája, hogy nem ezt mozdítja elő, nem tompítja, hanem tovább élezi az ellentéteket.

Az amerikai alkotmány erősen korlátozza az elnök hatalmát. A végrehajtó hatalom feje nagyon kevés ügyben dönthet egyedül, nagyon sok a vétójoggal felruházott szereplő, akikkel meg kell állapodnia, és ezek mind-mind erőteljes részérdekeket képviselnek. Az ilyen helyzet eleve költségvetési deficitre predesztinál. Más demokráciákban a végrehajtó hatalom a parlamenti többség kezében van, vagyis nincs közöttük alkukényszer, nem valószínű a patthelyzet. De még ott is beágyazódnak a hatalomba a különféle befolyásos érdekcsoportok, s hasonló alkufolyamatok alakulnak ki.

Mancur Olson, a neves néhai társadalomkutató, akinek a kollektív cselekvés logikájáról szóló első nagy munkáját Magyarországon is kiadták, A nemzetek felemelkedése és hanyatlása című művében harminc évvel ezelőtt kimutatta, hogy a hosszú békekorszakokban, amikor a gazdaság huzamos ideig virágzik, olyan érdekcsoportok betonozódnak be a kormányzat köré, amelyek egyfajta járadékot képesek szedni a közjavakból. Olson szerint ebből csak háború vagy forradalom képes kizökkenteni őket (ez tette lehetővé a háború utáni nagy fellendülést Németországban és Japánban). Lát azonban más lehetőséget is: hathatós kereskedelmi versenytárs fellépése is hasonló eredménnyel járhat.

Fukuyama szerint viszont van egy harmadik esély is. A fékek és ellensúlyok rendszerén, amelyre Amerika oly büszke, nem lehet változtatni. De intézményesíteni lehetne az olyan szakértői bizottságokat, amelyeknek javaslatait a döntéshozók nem zilálhatnák szét alkuikkal, hanem csak igennel vagy nemmel szavazhatnának róluk.

A demokratikus rendszerek az elmúlt években inkább a populizmus felé mozdultak el, és a szinte egyetlen szakértői döntéshozó intézményt, a jegybank szerepét betöltő Szövetségi Tartalékalapot, a FED-et gyanakvás övezi. De a mai válság fordulatot hozhat. Világos, hogy súlyos, és népszerűtlen döntéseket kell hozni, hozzá kell nyúlni a megszokott jóléti rendszerekhez. Ez pedig nem fog menni a jól beágyazott érdekcsoportok alkupozícióinak meggyöngítése nélkül.