„Ha Izrael katonai csapást mérne Iránra, azt hiszem, Németországban az Izrael iránti rokonszenv maradéka is egy csapásra elpárologna” – írja a Guardianben Hans Kundnani, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa Kutatóintézet kiadói igazgatója.
A nyolcvannégy éves Günter Grass nagy vihart kavart, amikor március végén több baloldali lapban is közzétette Amiről beszélni kell című versét, amelyben azt írja – éspedig Irán és Izrael konfliktusa kapcsán –, hogy az izraeli nukleáris program a világbékét fenyegeti. A német sajtóban alaposan kivesézték a verset, és a nagyobb lapok pártállásra való tekintet nélkül mind igazságtalannak minősítették Grass álláspontját. Többnyire azzal érveltek, hogy Izrael nem akarja megsemmisíteni Iránt, de fordítva ez enyhén szólva nem áll.
Michael Wolfssohn, a szövetségi haderő egyetemének vezető történész professzora katonai szempontból nézve is értelmetlennek nevezte Grass állításait. Mindenekelőtt azért, mert az iráni atomprogramot Izrael részéről nem nukleáris csapás fenyegeti, hanem hagyományos. Másodsorban Grass tévesen tekinti háborús veszélyforrásnak, hogy Németország egy hatodik Delfin típusú tengeralattjárót is elad Izraelnek. Ez ugyanis nem elsőcsapás-mérő eszköz, hanem arra az esetre szerelik fel rakétákkal, ha a szárazföldi bázisokat támadás érné.
Grass olyan bírálatokat is kapott, amelyeknek semmi közük nem volt az ügyhöz, csak az ő személyes integritását kérdőjelezték meg. A Spiegelben Tom Segev izraeli történész például a versnek azokon a sorain élcelődik, amelyekben az író leírja, milyen sokáig halogatta a megszólalást az izraeli atomfegyverkezés ügyében. Segev megjegyzi: Grass igazából azt halogatta évtizedekig, hogy beszámoljon a háború alatti tevékenységéről, amikor is önkéntes szolgálatot teljesített a Waffen SS-ben.
Kundnani viszont nem Grass állításaival száll vitába, hanem arról ír, hogy a Nobel-díjas író verse a „Németországban egyre erősödő Izrael-ellenes érzelmeket tükrözi”. A szerző részben azzal magyarázza a változást, hogy Izraelben a politikai élet súlypontja érezhetően jobbra tolódott az elmúlt évtizedben. Ugyanakkor azonban Németországban is történtek változások: az utóbbi időben egyre inkább háttérbe szorult a holokauszt emléke, és a németek egyre inkább áldozatnak kezdik érezni népüket, s nem tettesnek. A gázai háború idején, három évvel ezelőtt egy közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a németeknek csaknem fele agresszív államnak tartja Izraelt, és hatvan százalékuk szerint Németországnak nem kell különleges felelősséget éreznie Izrael iránt. Ennél is magasabb volt ez az arányszám Kelet-Németországban és a fiatalok között. Kundnani szerint Angela Merkel kancellár Izrael-barát álláspontja feltűnő távolságra van a közvéleményben uralkodó felfogástól. A rá nehezedő nyomás fokozódik, és a szerző ezzel összefüggésben említi, hogy Németország tavaly megszavazta az izraeli telepítés-politikát elítélő ENSZ-határozatot.
Ha Izrael netán katonai csapást mérne az iráni nukleáris berendezésekre – vonja le a következtetést Kundnani –, akkor olyan hirtelen törés következne be az izraeli–német viszonyban, mint amilyent 2003-ban Amerika és Németország között okozott az iraki háború.
Németországban két érzés viaskodik egymással: a „soha többé Auschwitzot”, és a „soha többé háborút”. És Kundnani azt hiszi, hogy a következő próbatételnél az utóbbi felülkerekedik az előbbin.