Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Európa nemzedéki válsága

2012. június 12.

Az európai integráció az elit műve. Válság idején a tömegek megvonhatják tőle a támogatást. Ráadásul az elit elkötelezettsége is lanyhul, mégpedig generációs okokból.

„Aki elképzelhetetlennek gondolja, hogy Európába visszatérhessenek a zűrzavaros idők, mint amilyenek annyira megrázták a huszadik század első felében, az a haladáshívők ideológiájának naív követőihez csatlakozik" − írja Angelo Panebianco a Corriere della Serában.

A neves politológus azokat nevezi haladáshívőknek, akik úgy gondolják, hogy a történelem egyenes úton halad a rosszabbtól a jó felé, a fejletlentől a fejlett felé. Panebianco viszont nagyon is elképzelhetőnek tartja, hogy egy jobb korszak után rosszabb következzék, éspedig nemcsak elméletileg tudja ezt elképzelni, hanem éppen ettől félti a mai Európát.

Az olasz elemzők már régóta feszegetik, hogy az Európai Unió elitprojekt, márpedig végső soron a választópolgárok fognak dönteni róla. Antonio Polito, a tekintélyes publicista és volt szenátor tavasszal úgy fogalmazott, hogy „egyre nagyobb a távolság aközött, amit tenni kell, illetve aközött, amit a választópolgárok hajlandók elviselni″.

Panebianco most ugyanezt a jelenséget két másik szempontból vizsgálja. A háború utáni elit nem utolsó sorban azért pártolta az európai integrációt, mert más nyugati nemzetközi szervezetekkel együtt ebben látta a módját annak, hogy az újabb háborút el lehessen kerülni. A huszadik századi háborúk tömeges pusztítással jártak, és a második a civil lakosságra is mérhetetlen szenvedést hozott. Aki ezt átélte, annak a béke mindennél fontosabb. Az a nemzedék gyermekeinek is átadta ezt az érzést, de ahogy következtek a generációk, enyhült a háborús trauma hatása. Az unokák szemében a második világháború semmivel sem valóságosabb, mint a pún háborúk voltak. Márpedig ha nem tartunk a barbárság visszatértétől, akkor nő a széthullás veszélye.

De az elit nagy része még mindig kész „beruházni az európai integrációba″. Csakhogy e téren is szakadék választja el az „egyszerű állampolgárok″ tömegeitől. Panebianco ezzel kapcsolatban ugyanúgy vélekedik, ahogyan Antonio Polito: „Európát mindenekelőtt a felvilágosult elit akarta.″ Igaz, a választók sem ellenezték, Panebianco szerint azért, mert a rend biztosítékát látták benne, és mert hasznot húztak belőle. Amikor azonban színre lépett a háborús élményektől már nem érintett új nemzedék, s közben csökkentek az integráció kézzelfogható előnyei, nőni kezdett az elit és a választópolgárok közötti szakadék. Tanúsítják ezt az integrációt lefékező népszavazások. Ma már az euró népszerűsége is a múlté. Holott ha összeomlana, elkerülhetetlen lenne a gazdasági katasztrófa, az pedig Panebianco szerint „sok demokráciánkat elsodorná″.

Az elit tudja ezt, mégsem képes megértetni magát az „egyszerű polgárok″ tömegével. Ugyanis maga sem érti a népet. Mindenekelőtt lebecsüli a nacionalizmus erejét. Az európaiak többségének identitásában a nemzeti elem a legerősebb. Panebianco jónak tartja Joschka Fischer volt német külügyminiszter ötletét, hogy az eurozóna országai hozzanak létre egy Eurókamarát, egy olyan alsóházat, amelyben az egyes tagállamok kormánypártjai és ellenzékei képviseltetnék magukat. Csakhogy, mint maga is írja, ezzel Európa elismerné a mai Európai Parlament kudarcát, márpedig ettől egyelőre nagyon messze járunk. Panebianco nem is optimista. Az elitnek az lenne a dolga, hogy jobb jövő felé vezesse a többséget, de erre nem lesz képes, ha elszakad az állampolgároktól, és nem tudja megérteni őket. Ez esetben nem tudja betölteni szerepét, és „Európát pontosan ez a sors fenyegeti″.