Nyomtatás

Posztdemokratikus forgatókönyvek

2013. december 19.

A német marxista politikai szociológus és a belga filozófus szerint a piac rátelepedett a politikára, és korlátozza a demokratikus akaratnyilvánítás lehetőségét. Ebből a helyzetből csak az vezethet ki, ha az állam szorosabb ellenőrzés alá vonja a piacot. Ha a baloldal nem lép fel kellő keménységgel a piac korlátozása érdekében, akkor a nacionalista jobboldal fog élni a lehetőséggel.

 

A kormányok elveszítették az adózás és a pénzügyi szektor fölötti kontrollt, aminek hatására az állampolgárok hite is megrendült a kormány fölötti demokratikus kontroll eszméjében” – summázza Claus Offe marxista politológus a posztdemokrácia látleletét az Eurozine webmagazinban.

A posztdemokrácia kifejezés arra utal, hogy a kormányoknak már nincs eszközük a demokratikus hatalomgyakorlásra és akaratérvényesítésre. Offe megkülönbözteti a szociáldemokrata államelméleteket a piaci szabadság elvétől: utóbbi a gazdaság és a politika szigorú elválasztására épül, a szociáldemokrácia eszméje szerint viszont a gazdaságot is demokratikus kontroll alá kell vonni. Mára azonban utópisztikussá váltak a szociáldemokrata eszmék, amelyek az egyenlőséget az állam aktív gazdasági beavatkozásától remélik. Sőt, az is kérdésessé vált, hogy elválasztható-e egyáltalán állam és gazdaság. Nemcsak hogy az állam nem tud beavatkozni a gazdasági viszonyokba, hanem sokkal inkább a gazdasági viszonyok alakítják a politikát, ami viszont a népfelség elvének sérülésével jár – írja Offe. A kapitalista posztdemokráciában a politika mozgásterét a piacok szabják meg. Az állam csak újabb hitelek felvételével teremthet magának ideig-óráig némi mozgásteret, ám az eladósodás hosszú távon csak tovább szűkíti az állam lehetőségeit.

Offe négy lehetséges forgatókönyvet vázol fel a posztdemokrácia jövőjével kapcsolatban. Az egyik lehetőség az, hogy az egyre impotensebb államból kiábránduló tömegek civil összefogás útján hoznak létre az állam funkcióit átvevő szervezeteket. Ezen a módon legalábbis az urbánus középosztályok képesek lehetnek a korábban az államra tartozó közfeladatok ellátására.

A második lehetőség a forradalom. Ha az állam nem képes megoldást találni a szociális problémákra, akkor a tömegek könnyen a rendszer ellen fordulhatnak. Amennyiben az alkotmányos keretek nem teszik lehetővé a hatékony politikai érdekérvényesítést, az emberek más, nem alkotmányos, akár erőszakos alternatívákat fognak keresni.

Offe szerint a harmadik lehetőség a jobboldali populista mozgalmak megerősödése. Előadódhat, hogy az idegenellenes és etnonacionalista mozgalmak az előítéletességet és a bevándorló-ellenességet meglovagoló karizmatikus vezérek mögött sorakoznak fel, és győznek. Ekkor ugyan erős lehet a kormány legitimációja és bővülhet a mozgástere, ám, mint Offe megjegyzi, a populista jobboldal aligha a demokrácia erősítésére használná ezt a lehetőséget.

A negyedik lehetőség a meglévő demokratikus pártok kiszélesítése lenne. Offe szerint ez azt jelentené, hogy a közvetlen politikai részvétel erősítésével lehetne felszámolni a demokratikus deficitet. A tekintélyes marxista politológus reményei szerint ez lehetővé tenné, hogy megtörjék a piac egyeduralmát, de anélkül, hogy felerősödnének az előítéletek.

Ehhez persze arra lenne szükség, hogy a baloldal a radikális jobboldalra licitálva, ám az előítéletesség retorikája nélkül igyekezzen korlátozni a piacokat – jegyzi meg a kérdés kapcsán a radikális baloldali eszmeiséget a Carl Schmitt-i politikai elmélettel vegyítő Chantal Mouffe. A belga filozófus szerint a populizmus azért erősödik, mert az európai mérsékelt jobb- és baloldal egyaránt elfogadja a piac neoliberális elvét. A populisták valójában nem akarnak mást, csak érvényre juttatni a népfelség demokratikus elvét a piaccal szemben. A populizmusokat az különbözteti meg egymástól, milyen ellenségkép alapján határozzák meg önmagukat. Mouffe szerint a neoliberális kapitalizmussal szembeszállni vágyó baloldalnak a francia Baloldali Front és a görög Syriza demokratikus populizmusát kell megvalósítania.