„A 19. században meglehetősen könnyen meg lehetett valakiről mondani, hogy mennyire szegény: minél többet dolgozott az illető, annál lejjebb helyezkedett el a társadalmi ranglétrán” – idézi az Economist Hans-Joachim Vothot, a Zürichi Egyetem közgazdászát.

A századforduló brit arisztokratáinak életét bemutató népszerű sorozat, a Downton Abbey szereplői nem értették a „hétvége” kifejezést, hiszen számukra minden nap egy újabb kifinomult élvezetekkel eltöltött szabadnapot jelentett. Bár az ipari forradalom időszakához képest az utóbbi száz évben összességében valamelyest csökkent a ledolgozott munkaórák száma, ez a tendencia eltérően érintette a társadalom alsó és felső szegmenseit. Az American Time Use Survey kutatási eredményei szerint a diplomás amerikaiak átlagosan napi két órával dolgoznak többet a középfokú képesítéssel rendelkező munkavállalóknál. 

A magasabban képzettek túlbuzgalmának egyik oka a gazdaságszerkezetben keresendő. Az ipari forradalom korától eltérően napjaink szolgáltatásalapú gazdaságában a munkában eltöltött idő már nem áll szigorúan egyenes arányban a teljesítménnyel, a kreativitást igénylő pozíciókban dolgozók növekvő bérezése és feladataik diverzifikáltsága mégis arra ösztönzi őket, hogy több időt szenteljenek munkájuknak. Ezzel analóg módon, a rosszul fizetett, monoton feladatköröket betöltő alkalmazottakat semmi nem fogja arra ösztönözni, hogy ész nélkül túlórázzanak, miközben a megszokott munkaidővel átlagos megélhetést biztosító állások száma (többek között az informatikai forradalomnak köszönhetően) zsugorodik. 

Az, hogy mégsem térünk vissza a Thomas Piketty által vizionált balzaci időkhöz, amikor a vagyonosok örökségeikből élve hódoltak anyagi hasznot nem hajtó élvezeteiknek (művészetek és tudományok kultiválása, mecénáskodás, vitaklubok), elsősorban az általuk végzett munka minőségének megváltozásából, és ebből következően annak morális felértékelődéséből fakad. A tudásalapú, kreatív, intellektuális kielégülést nyújtó munkalehetőségek számának drasztikus növekedésével a magasabb pozíciókban dolgozó egyének egy része nagyon hasonló feladatokat végez a munkahelyén ahhoz, amiket szabadidejében kikapcsolódásként csinálna. Ugyanakkor egyre több jól kereső munkavállaló érzi úgy, hogy a passzív élvezetek különböző formái alacsonyabb rendűek, mint az általuk betöltött pozíciókban végzett szellemi munka.

A túlmunka morális felértékelődésének vannak árnyoldalai is. Az okostelefonok és céges laptopok hadának segítségével a munkaadó szinte észrevétlenül terjeszti ki fennhatóságát a jól fizetett és kreatív alkalmazottak magánéletére, miközben ugyanezen eszközök széleskörű elérhetősége lehetővé teszi az alulfizetett tömegek számára is az olcsó szórakozást, de kevésbé ösztönzi őket többletmunka vállalására.   

Farkas Tamás