Nyomtatás

Nincs még veszve Amerika

2014. szeptember 4.
CC Dani Sardà i Lizaran CC Dani Sardà i Lizaran
https://www.flickr.com/photos/danisarda/

Amerikának sürgős önvizsgálatra és stratégiai fordulatra van szüksége, ha nem akarja tétlenül nézni erejének fokozatos erózióját. A konzervatív szerzőpáros a költségvetés rendbetételét, a kutatás és az innováció fokozottabb támogatását, valamint a hadikiadások növelését sürgeti.

 

„Az Egyesült Államokban nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy mi tekintendő helyes külföldi szerepvállalásnak. De abban egyetértés van, hogy nem kívánatos támogatni az Egyesült Államok erejének további kopását” – írja a Foreign Policy hasábjain Elbridge Colby, a Center for New American Security kutatója és Paul Lettow, aki az elnök mellett működő Nemzetbiztonsági Tanács stratégiai tervezője volt ifjabb Bush elnök utolsó és Obama elnök első hivatali évében.

Az amerikaiak csaknem hatvan százaléka úgy látja, hogy hazájuk világhatalmi vezető szerepe hanyatlóban van. Nagyobb hányaduk van ezen a nézeten, mint az 1950-es évek végén, amikor a szovjetek elsőként telepítettek interkontinentális rakétákat, vagy mint a kudarcos vietnami háború idején. És nagyobb hányaduk, mint amikor Samuel Huntington a Civilizációk összecsapása című esszéjében beharangozta az éppen csak beköszöntő egypólusú világ végét.

Az amerikaiak aggályait és szorongásait az elemzők hajlamosak a két elhúzódó háború, az afganisztáni és az iraki rovására írni. Pedig a szerzők szerint az okok sokkal mélyebbek. Az egyszerű polgár ugyanis nem a nagyhatalmi versengés állása alapján ítélkezik, hanem a maga életkilátásai szerint, márpedig az amerikaiak mintegy kétharmada úgy gondolja, hogy gyermekei rosszabbul fognak élni mint ő. Sokan úgy vélekednek, hogy Amerikának be kellene zárkóznia, és vissza kellene vonulnia a globalizáció világából. A politikusok többsége persze tudja, hogy ez öngyilkos politika lenne. Csak éppen azt nemigen vizsgálják, hol is a hiba és mi a teendő.

Kétszáz év óta először nem a Nyugat adja a világgazdaság növekedésének nagyobbik részét. Sőt, a világkereskedelemnek is immár negyven százaléka a „feltörekvő” gazdaságokból származik (huszonöt éve még csak tizennégy százalékát adták ezek az országok).  Amerika nemzetközi súlyának alapját természetesen a gazdaság adja. Az amerikaiak ma is többet költenek honvédelemre, mint az őket követő tíz ország együttvéve. Az Egyesült Államok és szövetségesei 2011-ben a katonai kiadások négyötödét adták, de ez az arány a következő évtized elejére majdnem ötven százalékra csökken. A Pentagon összességében hatszázmilliárd dolláros csökkentést tervez a következő tíz évre, ráadásul nem a személyi kiadásokon takarékoskodik. A hatalmas nem harcoló személyzet költségei a jövő évtized elején már csaknem az összes kiadás felét teszik ki, ugyanennyi marad kiképzésre, haditechnikai beszerzésre és hadműveletekre. Ráadásul az amerikaiak fölénye a minőség, vagyis az élvonalbeli haditechnika terén is csökken, kivált Kínával szemben. De Irán is rendelkezik modern célbajuttató eszközökkel, sőt, a csak harctéri, tehát nem stratégiai csúcstechnikához még a libanoni Hezbollah is hozzájutott.

A szerzők mindenekelőtt azt ajánlják, hogy a technikai fejlesztésre kell összpontosítani, mert ma már nem a létszámfölény adja az amerikai ütőképesség alapját. Ráadásul a hidegháború végeztével érthető volt a remény, hogy csökkenthetők a hadikiadások, ma azonban már világos, hogy ez megengedhetetlen. Csakhogy a költségvetés súlyos deficittel küzd, és amikor ezen enyhíteni igyekeznek, sohasem az alanyi jogon járó szociális kiadásokat kurtítják meg, hanem például a külkapcsolati és a védelmi költségeket. 2043-ra már a teljes költségvetési bevételt az alanyi jogon járó juttatásokra és az államadósság kamataira fogják fordítani. Minden egyebet hitelből kell majd fedezni. Fájdalmas elhatározásokra van tehát szükség, például fel kell emelni a nyugdíjkorhatárt. Ezen kívül sürgősen új életet kell lehelni a gazdaságba és a kutatásba adókedvezmények, költséges programok útján. És eredmény akkor is csak hosszú távon várható. „Amerika ereje és cselekvési szabadsága nem öröklött jog, hanem lehetőség, amit újra és újra ki kell érdemelni.”