Nyomtatás

Sztálin, a racionális diktátor

2014. október 30.

Az amerikai történészprofesszor Sztálin-monográfiája szakít a közkeletű magyarázatokkal, amelyek a szovjet diktátort vérgőzös őrültként tüntetik fel. A sztálini terrort a szilárd ideológiai elköteleződésből vezeti le. Recenzense szerint aggasztóak az általános tanulságok.

 

Az orosz archívumok tanúsága szerint Sztálin nem őrült, hanem különösen okos és racionális ideológus volt” – olvassuk Anne Applebaum történész-publicista recenzióját Stephen Kotkin princetoni történész Sztálin-monográfiájának első kötetéről.

A Sztálinnal kapcsolatos történelmi magyarázatok jelentős része a szovjet diktátor sanyarú gyerekkorára és ifjúkori hányattatásaira épülő pszichologizáló megközelítést alkalmaz – írja Applebaum. Sztálint kíméletlen őrültnek tüntetik fel, aki bürokratikus ügyeskedés útján jutott hatalomra. Ezen magyarázatok egyebek között azt a célt is szolgálják, hogy a sztálini terrort megkülönböztessék a kommunizmus ideológiájától, azt sugallva, hogy a kommunizmus csak sztálini torzulásában vált totalitárius diktatúrává.

Kotkin a monográfiájában ezekkel az értelmezésekkel száll szembe. Saját kutatásai mellett az elmúlt húsz évben megjelent munkákat használja fel, amelyek a sztálini totalitárius állam kialakulását a bolsevik forradalom utáni káosz folyományaként értelmezik. Kotkin is azt igyekszik bizonyítani, hogy a sztálini terror kiépítésében az egész apparátus tevőleges részt vállalt. A kollektivizálás, Ukrajna kiéheztetése, a KGB megalapítása, a Gulag egyaránt a bolsevik logika és hatalomtechnika egyenes következménye.

Kotkin egyebek között kimutatja, hogy Sztálin egészen az októberi forradalomig jelentéktelen, pitiáner agitátor-publicista volt. Amikor 1918-ban Lenin azzal bízta meg, hogy Caricinban (a későbbi Sztálingrádban) biztosítsa a moszkvai és a pétervári munkások ellátási vonalait, kíméletlen következetességgel végezte feladatát. Trockijjal és a hadsereggel szembeszegülve könyörtelenül kivégeztetett mindenkit, akiben nem bízott, mondván, hogy osztályidegen. A szadista kegyetlenkedés azonban racionális volt, még akkor is, ha a bolsevikok emiatt kiszorultak Caricinból – állítja Kotkin. Sztálin így tudta felszámolni a párton belüli konkurenciát és egyúttal mozgósítani a tömegeket. Sztálin lényegében ugyanezt a módszert követte a húszas és a harmincas években is, amikor leszámolt ellenfeleivel. Hiába voltak kormányzásának katasztrofális következményei gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt, a tisztogatások után nem maradt kihívója. Csak olyan emberek maradtak mellette, akik, még ha akarták volna, sem merték kétségbe vonni Sztálin döntéseit.

Mivel Sztálin semmilyen politikai és államigazgatási tapasztalattal nem rendelkezett, kizárólag a marxista-leninista ideológiára hagyatkozott, Kotkin szerint nem bürokrata vagy bűnöző volt, hanem a bolsevik doktrínák puritán követője. Ha a marxi-lenini tételek gyakorlati alkalmazása nem a várt eredményre vezetett, akkor is kitartott a kollektivista ideológia mellett, és a belső- illetve az osztályellenséget okolta a kudarcért, s még keményebb és eltökéltebb politikát hirdetett. Saját tapasztalata pedig azt mutatta, hogy ha kellően következetes a kíméletlenégben, akkor végül ő kerül ki győztesen az összecsapásokból és vitákból. Kotkin értelmezésében a sztálini terror mindvégig a forradalmi bolsevizmus logikáját követte.

Meglehetősen lehangoló belegondolni, hogy a tömeggyilkosság nem feltétlenül irracionális – jegyzi meg a könyv kapcsán Applebaum. „Mindez azt jelenti, hogy komolyabban kell venni azon orosz politikusok kijelentéseit, akik nukleáris csapást szorgalmaztak a Balti államok ellen, valamint a keresztények és a zsidók kiirtását hirdető Iszlám Állam vezetőit is. Attól, hogy mi nem értjük, ők és a híveik még gondolhatják, hogy mindez szükségszerű és logikus.”