„Nem vitás, hogy a faji előítéletek ma is jelen vannak, de akkor sem megoldás a szólásszabadság korlátozása” – írja Edward Luce, a Financial Times amerikai tudósítója a tavaly év végén az Egyesült Államok egyetemein kirobbant névviták kapcsán.
Több egyetem hallgatói mozgalmat indítottak annak érdekében, hogy száműzzék az intézmények nevéből a rasszista névadókat. A Princeton diákjai azt követelik, hogy a Woodrow Wilson School of Public Policy változtasson nevet, a tanároknak írjanak elő kötelező „kulturális kompetenciatréninget” és minden diáknak tegyenek kötelezővé egy marginalizált kisebbségekkel foglalkozó kurzust. Az ok: amikor Wilson még a Princeton rektora volt, nem támogatta, hogy fekete diákok is jelentkezzenek, arra hivatkozva, hogy ez konfliktust okozhatna a fehér diákokkal. Hasonló okokból elkülönített illemhelyeket illetve ebédlőket hozott létre a feketéknek és a fehéreknek. Elnökként pedig a katonaságban és az állami hivatalokban is engedélyezte a szegregációt.
A Princetonon fellángolt vita nem egyedi jelenség. Az Amherst College hallgatói és oktatói már meg is szavazták, hogy új kabalafigurát keresnek a jelenlegi, az alapító Lord Jeffrey Amherstet ábrázoló kabala helyett. Az egyetem névadója, az egykori gyarmati katonatiszt ugyanis szándékosan himlővel fertőzte meg a szerinte alantas és kiirtandó észak-amerikai indiánokat. A Harvard Law School hallgatói a címerüktől szabadulnának meg, mert azonos a civilben rabszolga-kereskedő alapító, Isaac Royall családi címerével. A Yale Egyetem Calhoun College-ának hallgatói petícióban kérik a névváltoztatást, arra hivatkozva, hogy John C. Calhoun dél-karolinai politikus egyenesen a szabadság elengedhetetlen feltételének tekintette a rabszolgaságot, és ezzel összhangban lazított is a rabszolgatartás szabályain.
Luce szerint ezek a viták az egyetemeken egyre inkább elterjedő illiberális politikai korrektség nevében hirdetett boszorkányüldözés kísérőjelenségei. Hovatovább ott tartunk, hogy minden lehetséges sérelmet ki akarunk küszöbölni. Ennek érdekében egyes egyetemek könyvtárai feliratokat helyeznek el, hogy figyelmeztessék a gyanútlan és sérülékeny lelkű diákokat, hogy Ovidius Átváltozások című művében nemi erőszakról is szó esik, vagy hogy Shakespeare A velencei kalmárjában antiszemita kijelentések hangzanak el.
A szerző mindazonáltal elismeri, hogy a faji előítéletek még ma is tovább élnek és harcolni kell ellenük. Ám abszurdnak tartja a névadók kiradírozását. Ha Wilson elnök emlékét eltüntetik, akkor mi lesz a rabszolgatartást támogató alapító atyákkal? Vajon Franklin Rooseveltet is át kell értékelni, hiszen sok jó cselekedete mellett azért 120 ezer japánt internált Pearl Harbour után? Ha minden hibáért és bűnért száműznénk a régi kor nagyjait, a végén senki sem maradna a nemzeti panteonban. Arról nem is beszélve – teszi hozzá Luce –, hogy visszafelé sül el, ha mindent a történelmi sérelmek szemüvegén keresztül vizsgálunk, hiszen ezzel magunk erősítjük meg a faji különbségek fontosságát.
A Metazinból is ismert Anne-Marie Slaughter, a Woodrow Wilson School korábbi dékánja szerint fontos és helyes, hogy a diákok szembenéznek a történelmi igazságtalanságokkal. Ezt azonban egyáltalán nem segíti Woodrow Wilson nevének eltávolítása. Ahhoz, hogy a történelmi igazságtalanságot megértsük, saját kontextusában érdemes vizsgálnunk mindent, már csak azért is, hogy tanulhassunk a történelemből.
Silpa Kovvali ellenben úgy véli, nem szabad bagatellizálni az ügyet, és a diákok túlérzékenységével magyarázni a tiltakozást. Tagadja, hogy a történelmi múlt eltörlése lenne a névváltoztatást követelő diákok célja, és bírálja azokat a konzervatívokat, akik az elburjánzó identitáspolitika vadhajtását látják az ügyben. Egyúttal azonban maga is axiómának tekinti, hogy harcolni kell száz évvel ezelőtti szavak és cselekedetek ellen, és részben maga is egybemossa ezeket a mai igazságtalanságokkal. Ha tényleg küzdeni akarunk a történelmi igazságtalanság és a jelenbeli előítéletek ellen, akkor nem söpörhetjük le az asztalról azon diákok követelését, akiket a névadók nem tekintettek méltónak az egyenlőségre – véli Kovvali. Hogyan gondolhatjuk, hogy a fekete diákok egyenlőnek érzik magukat, ha az intézmények elnevezése minden nap emlékezteti őket (különösen most, hogy a vita így kiéleződött), hogy nem nekik szánták az egyetemet? Kovvali különösen azokat a fehéreket ostorozza, akik sosem érezték a saját bőrükön az előítéleteket, mégis arról győzködik a fekete panaszosokat, hogy túlérzékenyek.