„Egyre inkább megkövült kategóriák képviselőjeként, mintsem gondolkozó és meggyőződéssel rendelkező egyénként lépünk a nyilvános szférába” – olvassuk a marxistából libertáriussá lett Brendan O’Neill esszéjét a Prospect magazinban.

Az írás apropója a társadalmi azonosság liberalizálódása. A vallási, etnikai és nemi hovatartozás sokáig a társadalmi szerveződés fontos askriptív kategóriái voltak. A jogok, a javak és a pozíciók elosztását, csakúgy, mint a hétköznapi élet szervezését meghatározta, hogy ki milyen etnikai, vallási illetve nemi csoporthoz soroltatott. A vallási, etnikai és nemi kategorizálás az elkülönítést és a privilegizált csoportok előjogainak fenntartását szolgálta. A kategóriák határait intézményi struktúrák és íratlan társadalmi elvárások védelmezték: minél nagyobb volt az adott kategória társadalmi jelentősége, annál nehezebb a határok áthágása mind közjogi, mind társadalmi értelemben.

Az elmúlt évtizedek során azonban mindez megváltozott – írja O’Neill. A vallási, etnikai és nemi diszkriminációt lényegében minden jelentős politikai irányzat elutasítja. De nemcsak azt tekintjük igazságtalannak, hogy bizonyos vallású, etnikumú vagy nemű egyének hátrányos megkülönböztetés elszenvedői legyenek, hanem az is szimbolikus erőszaknak és elnyomásnak számít, ha az egyént önkényesen (vagyis a beleegyezése nélkül) ezen társadalmilag konstruált kategóriák valamelyikébe sorolják. A korábban kvázi-kasztrendszerként működő kategóriák határai ezért felpuhultak. A vallási, az etnikai és a nemi hovatartozás meghatározása egyre inkább személyessé vált. Ma már jóformán bárki megválaszthatja és identitásának tekintheti vallását. Jóval kevésbé bevett, de nem kivételes gyakorlat, hogy társadalmi nemét – sőt akár etnikai hovatartozását is tetszése szerint választja meg valaki, sőt, extrém esetben akár „emlősként” is meghatározhatja magát, ezzel demonstratíve elutasítva az antropocentrikus kategóriákat. Még arra is módja van, hogy a korábbi csoportosításokat fel is rúgva hibrid identitásúnak tartsa magát.

Hogy mindebből mit ismer el a társadalom? Az identitásválasztás szabadságát jól mutatja, hogy számos országban ma már puszta deklaráció által megváltoztatható az állampolgár hivatalos neme. Egyre több amerikai főiskola és egyetem teszi lehetővé hallgatói számára, hogy eldöntsék, férfinak, nőnek, vagy akár transzneműnek, androgén neműnek, nem nélkülinek tekintendők. O’Neill megemlíti, hogy a dél-kaliforniai Smith College, amely kizárólag lányokat vesz fel, nőnek tekint minden olyan jelentkezőt, akinek biológiai neme nő (függetlenül attól, hogy társadalmi nem, vagyis gender tekintetében nőnek érzi-e magát) – de azon biológiai szempontból nem (vagy nem kizárólag) nőnemű felvételizőket is, akik részben vagy egészben nőként határozzák meg magukat.

O’Neill nem rejti véka alá, hogy részben egyetért azon konzervatív jobboldali, többnyire vallásos kritikusokkal, akik az identitás ilyetén szabad választását és szubjektivizálódását a modernitás válságaként élik meg. Azonban nem a letűnt világ rendezőelvéül szolgáló kategóriarendszert siratja: elismeri, hogy az askriptív társadalmi megkülönböztetések felszámolása segít a vallási, a nemi és az etnikai elnyomás felszámolásában. Azt viszont fájlalja, hogy a szubjektív azonosság előtérbe kerülésével megint csak elvész az egyéni érdem és karakter. Az egyén nem saját cselekedetei és elért eredményei, hanem identitásválasztása miatt követel tiszteletet. Végső soron nem az egyéni teljesítmény, hanem maga az identitás lesz a tisztelet tárgya: azért kell tisztelnünk, mert valamilyen identitást választott, nem pedig azért, amit tett vagy gondol.

A dolog iróniája – teszi hozzá epésen O’Neill –, hogy az identitás szabad választása így mégsem jelenti, hogy az identitás függetlenné válik a társadalmi normáktól. Az identitás szabad, ám továbbra is társadalmi és politikai kérdés: nyilvános, szimbolikus, sőt, akár közjogi elismerést követel. Ez azonban visszaélésekre adhat lehetőséget, különösen, ha a történelmi igazságtalanság által sújtott etnikai vagy nemi csoportok pozitív diszkriminációra, vagy legalábbis valamilyen jelképes társadalmi elismerésre jogosultak. Ha az identitásválasztásnak nincs objektív kritériuma, akkor bármely férfi azonosíthatja magát gender szempontjából nőként, egy fehérbőrű pedig fekete identitásúként.

A szabad identitásválasztással való ilyetén visszaélést viszont maguk a hátrányosan megkülönböztetett csoportok is nehezményezik. Mint arról a Metazin is beszámolt, radikális feministák hevesen tiltakoznak az ellen, hogy a nemváltó férfiakat és a transzneműeket nőnek ismerjék el. Rogers Brubaker amerikai szociológus pedig arra mutatott rá, hogy maga a baloldali liberális értelmiség és kommentariátus is felháborodott, amikor a magát afro-amerikaiként meghatározó Rachel Dolozal aktivistáról kiderült, hogy nincsenek fekete felmenői. Paradox módon a radikális feministák és Dolozal bírálói egyaránt az objektív identitás melletti tradicionális érveket vették elő. Arra hivatkoztak, hogy a nemi illetve a faji hovatartozás nem lehet pusztán szubjektív elhatározás függvénye, hanem legalábbis részben biológiai és leszármazási meghatározottságú. Vagyis olyan naturalista érvekkel kritizálták a parttalan identitásválasztást, amelyeket korábban az identitáshoz kapcsolódó előjogok indoklására volt szokás alkalmazni.