Nyomtatás

Nemzetlélektani gyűlöletmagyarázat

2016. november 3.

Az amerikai politikában egyre kevésbé tolerálják egymást a különböző táborok hívei. Az elemző szerint ennek az az oka, hogy az amerikaiak szoronganak, és emiatt valamilyen katasztrófa előidézőinek tekintik a másik felet, nem pusztán egy vitatható nézet képviselőinek.

Mindig lesz kéznél olyasvalaki, aki elmagyarázza, hogy nem két egyaránt védhető nézet áll szemben egymással, hanem az egyik képviselője meg akarja menteni a hazát, a másik le akarja rombolni” – olvassuk George Friedmantől a Geopolitical Futuresben.

A Metazinban sok szó esett már arról, hogy a fejlett világban polarizálódnak a vélemények, és egyre nehezebb az átjárás a táborok között. Cass Sunstein jogászprofesszor ezt az internet terjedésével magyarázta híres könyvében, a Köztársaság 2.0-ban: a fogyasztók a világhálón olyan tartalmakat válogatnak ki, amelyek megerősítik őket nézeteikben, és ezért az előítéletek radikalizálódnak, továbbá bezárkózó virtuális csoportok alakulnak ki, amelyeknek tagjai egymással versengve szólják le a mégis beszivárgó ellenvéleményt.

Friedman az amerikai néplélekben keresi a magyarázatot. Itt van mindjárt Donald Trump meghökkentő sikere, amely nem kis részben annak köszönhető, hogy „ismét naggyá akarja tenni Amerikát”. Az amerikaiak hajlamosak elhinni, hogy elveszőben van egy valamikori aranykor, amikor hazájuk nagy volt. Friedman visszaemlékszik, hogy a hetvenes években is volt ilyen érzés, éspedig érthető okokból, hiszen a vietnami háborúban Amerika vereséget szenvedett, infláció és munkanélküliség volt, az alsó középosztály vívta és támogatta a vietnami háborút, az egyetemek népe ellenezte, és ezek kölcsönösen megvetették egymást. Japán megelőzni látszott Amerikát, a Szovjetunió fenyegető ellenfél volt világszerte. Aztán megindult a növekedés, Japán válságba került, a Szovjetunió összeomlott. Ebből a példából az amerikaiak arra is következtethetnének, hogy csak meg kell találni a kiutat, nem kell az apokalipszistől tartani. Csakhogy a néplélek olyan, hogy nem tanul a történelemből, hanem ugyanolyan típusú jelenségekre ugyanolyan fajta reakciót produkál. Ennek okát pedig Friedman abban látja, hogy a huszadik század első felében Amerikának két megrázó élménye is volt, amely megrendítette önmagába vetett hitét: a nagy gazdasági világválság, illetve a második világháborús japán támadás. Azóta az amerikaiak hajlamosak úgy érezni, hogy a jó élet, a békés fejlődés felszíne mögött ott ólálkodik az újabb katasztrófa.

Ha ebbe a perspektívába állítjuk az ellentétes nézeteket, mindjárt érthető, miért váltanak ki haragot a másik félből. A mexikóiak tömeges beáramlása például természetesen csakugyan növeli a köztörvényes bűncselekmények számát és valamilyen mértékben megingatja a társadalmi egyensúlyt. Így volt ez korábbi más tömeges bevándorlási hullámok esetében is. Ez legitim nézet, amelyen lehet vitatkozni. De ha valaki úgy érzi, hogy a fasisztoid állammá fajulás fenyeget, márpedig annak alapja a kirekesztés, akkor a másik fél nemzetrontó bűnözővé válik. A túloldalról viszont az viszi romlásba az országot, aki – úgymond – rászabadítaná a világ összes bűnözőjét. Nagyon hasonló a sorsa más vitáknak is, például a globális felmelegedésről szóló polémiának. De az állam eladósodásáról sem eszmecsere zajlik, hanem mindkét fél hajlandó gonosz őrültet látni a másikban, aki végromlásba döntené az országot.

Visszamenőleg persze úgy látjuk, hogy akár a nagy válságot, akár a japán támadást előre lehetett volna látni. És az amerikaiak ezen az alapon attól szoronganak, vajon most hol van az a végzetes gonosz, ártalmas tényező, amelyet észre kell venniük, hogy elkerüljék a valahol a közelükben készülődő katasztrófát. Ilyen lelki alapállásból pedig könnyű ellenséget látni a vitapartnerben.

Friedman megemlíti, hogy bezzeg az európaiak szerencsésnek tartják magukat, amiért nem a korábbi szörnyű korszakokban élnek. Csak arra nem ad magyarázatot, hogy akkor Európában miért terjed az elzárkózás és miért gyakori errefelé is az ellenségkeresés – békeidőben.