Nyomtatás

Az elit nem vész el, csak átalakul

2017. január 19.
Az elit nem vész el, csak átalakul

Az elit rászolgált arra, hogy leváltsák, állapítja meg a cambridge-i eszmetörténész. Vilfredo Pareto száz évvel ezelőtt kifejtett elméletére hivatkozva azonban arra figyelmeztet, hogy az elitellenes erők is elitet fognak hatalomra juttatni.

„A történelem arra tanít, hogy az elitek váltják egymást, de mindig ők uralkodnak” – írja Hugo Drochon eszmetörténész a New Republicban.

Drochon az elitellenesség fogalmi gyökereit igyekszik feltárni. A kifejezést Vilfredo Pareto használta először 1902-ben megjelent, a marxizmust szekuláris vallásként értelmező könyvében. Az olasz közgazdász azt igyekezett bizonyítani, hogy az osztály nélküli társadalom megvalósíthatatlan ideál. A Pareto-elv kimondja, hogy a társadalmi és a gazdasági jelenségek esetében a következmények 80 százaléka az okok 20 százalékára vezethető vissza. Az elv a tudós saját konyhakertjében tett azon megfigyelésén alapul, hogy a megtermelt borsó 80 százalékát a legnagyobb hüvelyek 20 százaléka adja. Pareto ezt az elvet általánosítva és kiterjesztve jutott el ahhoz az állításhoz, hogy a politikai hatalom és a gazdasági vagyon is nagyjából ezen arányok szerint oszlik el minden társadalomban: az elit tagjai, vagyis a felső kvintilishez tartozók uralkodnak. Pareto azért használta a korábban bevett ’arisztokrácia’ helyett az ’elit’ kifejezést, mert azt akarta hangsúlyozni, hogy formális arisztokrácia nélkül is a kisebbség gyakorolja a hatalmat és rendelkezik a társadalom összvagyonának zöme fölött.

Mindebből pedig az következik, hogy az elit leváltható, ám a helyére egy másik elit fog lépni. Pareto ezt a gondolatot monumentális szociológiai főművében fejtette ki részletesen. A különböző társadalmi csoportokat, osztályokat, rétegeket képviselő elitek egymással versengenek a közhatalom megszerzéséért. A társadalom átalakulása szükségképp elitváltással is jár, hiszen a feltörekvő rétegek is részesülni akarnak a politikai hatalomból.

Az átalakulás Pareto szerint lehet fokozatos, amely esetben a régi elit átmenti magát az új elitbe, avagy forradalmi és radikális. Az elit pedig két nagyobb csoportra osztható: rókákra és oroszlánokra. Előbbiek inkább liberálisak: a társadalmi pluralitás fenntartásával, konszenzuskereséssel illetve manipulációval tartják fönn hatalmukat. Az oroszlánok ellenben a keménykezű kormányzás hívei – központosító és konzervatív politikát folytatnak, erősítve a társadalmi hierarchiát és a homogenitást. Pareto azt állította, hogy a rókákat gyakran oroszlánok váltják: a gyenge, liberális kormányzás hibái az oroszlánok hatalomra kerülését készítik elő, hogy aztán a túlzott központosítás mellékhatásait a liberális decentralizáció és szabadság győzelme kövesse. Pareto szerint az elitváltás jobbára úgy zajlik, hogy a feltörekvő elit képes megszólítani az uralkodó elit által elhanyagolt, a politikai hatalomból kiszoruló rétegeket.

Bár az olasz fasizmus ideológusai felhasználták hatalomelméletét, amiért sokan (egyebek között a nyílt társadalom eszméjét kidolgozó Karl Popper) élesen bírálták a tudóst, a liberális Pareto nem normatív tételt fogalmazott meg, pusztán a társadalom természettörvényeit akarta elfogulatlanul leírni. Élete utolsó éveiben, az 1920-as évek elején Pareto sokat bírálta a korabeli olasz liberális rókákat: azzal vádolta a „demagóg plutokratákat”, hogy az állam hatalmát magáncélra, a közvagyon kisajátítására használják fel. Megjósolta, hogy ebből az embereknek előbb-utóbb elegük lesz, és a demagóg plutokratákat leváltják a „militáns plutokraták”. Ám a liberális elittel szembeni elégedetlenséget meglovagoló oroszlánok hatalomra kerülve ígéreteik egy jelentős részét nem tudják betartani. Minél szélesebb rétegeket mozgósítanak, és minél többet ígérnek, annál valószínűbb, hogy csalódást fognak okozni, hiszen a régieket leváltó új elit is kisajátítja a politikai hatalmat és a gazdasági javak többségét.

Drochon mindebből természetesen aktuálpolitikai következtetést von le. Ma is időszerűnek látja az elitváltást, mivel a liberális rezsimek nem tudtak mit kezdeni a növekvő egyenlőtlenséggel. Már csak az a kérdés, helyes-e Pareto véleménye, miszerint az inga ismét a másik véglet felé leng ki. Ezt azért nem állítja, de tart tőle.