„A történelem arra tanít, hogy az elitek váltják egymást, de mindig ők uralkodnak” – írja Hugo Drochon eszmetörténész a New Republicban.

Drochon az elitellenesség fogalmi gyökereit igyekszik feltárni. A kifejezést Vilfredo Pareto használta először 1902-ben megjelent, a marxizmust szekuláris vallásként értelmező könyvében. Az olasz közgazdász azt igyekezett bizonyítani, hogy az osztály nélküli társadalom megvalósíthatatlan ideál. A Pareto-elv kimondja, hogy a társadalmi és a gazdasági jelenségek esetében a következmények 80 százaléka az okok 20 százalékára vezethető vissza. Az elv a tudós saját konyhakertjében tett azon megfigyelésén alapul, hogy a megtermelt borsó 80 százalékát a legnagyobb hüvelyek 20 százaléka adja. Pareto ezt az elvet általánosítva és kiterjesztve jutott el ahhoz az állításhoz, hogy a politikai hatalom és a gazdasági vagyon is nagyjából ezen arányok szerint oszlik el minden társadalomban: az elit tagjai, vagyis a felső kvintilishez tartozók uralkodnak. Pareto azért használta a korábban bevett ’arisztokrácia’ helyett az ’elit’ kifejezést, mert azt akarta hangsúlyozni, hogy formális arisztokrácia nélkül is a kisebbség gyakorolja a hatalmat és rendelkezik a társadalom összvagyonának zöme fölött.

Mindebből pedig az következik, hogy az elit leváltható, ám a helyére egy másik elit fog lépni. Pareto ezt a gondolatot monumentális szociológiai főművében fejtette ki részletesen. A különböző társadalmi csoportokat, osztályokat, rétegeket képviselő elitek egymással versengenek a közhatalom megszerzéséért. A társadalom átalakulása szükségképp elitváltással is jár, hiszen a feltörekvő rétegek is részesülni akarnak a politikai hatalomból.

Az átalakulás Pareto szerint lehet fokozatos, amely esetben a régi elit átmenti magát az új elitbe, avagy forradalmi és radikális. Az elit pedig két nagyobb csoportra osztható: rókákra és oroszlánokra. Előbbiek inkább liberálisak: a társadalmi pluralitás fenntartásával, konszenzuskereséssel illetve manipulációval tartják fönn hatalmukat. Az oroszlánok ellenben a keménykezű kormányzás hívei – központosító és konzervatív politikát folytatnak, erősítve a társadalmi hierarchiát és a homogenitást. Pareto azt állította, hogy a rókákat gyakran oroszlánok váltják: a gyenge, liberális kormányzás hibái az oroszlánok hatalomra kerülését készítik elő, hogy aztán a túlzott központosítás mellékhatásait a liberális decentralizáció és szabadság győzelme kövesse. Pareto szerint az elitváltás jobbára úgy zajlik, hogy a feltörekvő elit képes megszólítani az uralkodó elit által elhanyagolt, a politikai hatalomból kiszoruló rétegeket.

Bár az olasz fasizmus ideológusai felhasználták hatalomelméletét, amiért sokan (egyebek között a nyílt társadalom eszméjét kidolgozó Karl Popper) élesen bírálták a tudóst, a liberális Pareto nem normatív tételt fogalmazott meg, pusztán a társadalom természettörvényeit akarta elfogulatlanul leírni. Élete utolsó éveiben, az 1920-as évek elején Pareto sokat bírálta a korabeli olasz liberális rókákat: azzal vádolta a „demagóg plutokratákat”, hogy az állam hatalmát magáncélra, a közvagyon kisajátítására használják fel. Megjósolta, hogy ebből az embereknek előbb-utóbb elegük lesz, és a demagóg plutokratákat leváltják a „militáns plutokraták”. Ám a liberális elittel szembeni elégedetlenséget meglovagoló oroszlánok hatalomra kerülve ígéreteik egy jelentős részét nem tudják betartani. Minél szélesebb rétegeket mozgósítanak, és minél többet ígérnek, annál valószínűbb, hogy csalódást fognak okozni, hiszen a régieket leváltó új elit is kisajátítja a politikai hatalmat és a gazdasági javak többségét.

Drochon mindebből természetesen aktuálpolitikai következtetést von le. Ma is időszerűnek látja az elitváltást, mivel a liberális rezsimek nem tudtak mit kezdeni a növekvő egyenlőtlenséggel. Már csak az a kérdés, helyes-e Pareto véleménye, miszerint az inga ismét a másik véglet felé leng ki. Ezt azért nem állítja, de tart tőle.