„Az Európai Unió tudja, hogy meg kellene változnia, csakhogy a változás egyebek között éppen azért lenne szükséges, mert nem képes megváltozni” – foglalja össze egyetlen aforizmában az európai integráció korszakos dilemmáját a washingtoni Hudson Intézet két munkatársa, Michael Doran és Peter Rough az American Interestben.

Pillanatnyilag nincs európai vezető, aki nyíltan ki merné mondani, hogy a Lisszaboni Szerződésnek az egyre szorosabb unióról szóló követelménye nem tartható fenn. Márpedig ha a közösség nem képes szakítani vele, akkor az integráció fenntartandó vívmányai is veszélybe kerülnek. Egyelőre azonban Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök, az Európai Parlament liberális frakciójának vezetője uralja a retorikai teret az Európai Egyesült Államok gondolatával, és senki sem meri megmondani neki, hogy vezérlő csillaga évmilliók óta kihunyt, csak éppen a távolság miatt fényét még mindig érzékeli a szem. Megmondani pedig azért nem meri neki senki, mert a politikusok nem szeretnek támadások kereszttüzébe kerülni, és mert mindig akad sürgősebb teendő, manapság például a távozó Nagy-Britanniával folytatandó tárgyalássorozat. Ahogy Schäuble német pénzügyminiszter mondta, most nincs itt a reform ideje. Vajon mikor lesz itt? – kérdik a szerzők. Talán ha valamilyen nagyon súlyos válság következik be, például összeomlik az olasz gazdaság.

Európának az a baja, hogy a mai intézményrendszer keretei között nem tudja megoldani lényegi problémáit, az intézményrendszeren viszont nem képes változtatni. A szerzők a nemzetközi gazdasági és politikai szakirodalom ismeretében nem fejtik ki, hanem eleve adottnak veszik, hogy a gazdasági és politikai nehézségek nem fognak megoldódni, ha a vezetők nem fordulnak vissza a teljes politikai integráció útjáról. De elméleti megfontolásokból is a nemzetállami struktúrát tartják működőképesnek. Először is azért, mert a képviseleti demokrácia nem működőképes közös érdekek és értékek nélkül, ezek pedig a nemzetállamokban állnak fenn. Ők is úgy látják, mint Pierre Manent francia filozófus, aki úgy fogalmazott, hogy ha nem engedik érvényre jutni a nemzetállam észszerű felfogását, akkor az irracionális változat fog érvényesülni. Amerikát arra szólítják fel, hogy ne a mind szorosabb unió hibás elvét támogassa, mint Obama volt elnök tette, hanem igyekezzék segíteni a rendezett áttérést a nemzetállamok integrációjához, különben kaotikus folyamatok indulhatnak be, antidemokratikus rendszerek jöhetnek létre, és gátlástalan hatalmak (amelyek példájául Oroszországot említik) eredményesen halászhatnak a zavarosban. Van egy gyakorlati megfontolás is a nemzetek fölötti intézményrendszerrel szemben. Nevezetesen, hogy a legkisebb közös többszörös elvén működik, és ez gyakran cselekvésképtelenné teszi. A nagy egységes szervezet ez esetben csak látszólag jelent nagyobb erőt, hatékonyság dolgában kevesebbet ér, mint több független, de szövetséges állam.

Doran és Rough tudják, hogy a hangzatos elvektől nehéz visszalépni. Mégis látnak gyakorlati lehetőséget az intézményes átalakulásra. Éspedig olyat, amely egyúttal a brit kiválás dilemmáit is segíthet megoldani. Azt javasolják, hogy csatlakozzék az Unióhoz társult tagként Izland, Liechtenstein, Norvégia és Svájc, és Nagy-Britannia is váljon teljes jogú tagból társulttá. (Ma is vannak társult államok, az említett négy is közéjük tartozik, de a szerzők társult tagságról írnak, ami valamivel szorosabb kötődést jelentene: részvételt az egységes piacban, miközben a szakpolitikák nemzeti hatáskörben maradnának.) Ha a társult tagállam státusza megteremtődne, akkor a mai teljes jogú tagállamok is belátásuk szerint választhatnának a társult és a teljes jogú tagság között.