Nyomtatás

A posztfaktuális politika ’68 öröksége?

2017. augusztus 22.

Az amerikai liberális szerző a hatvanas évek baloldali ellenkultúráját okolja a tényeken túli politizálás sikeréért. Úgy véli, hogy a hatvannyolcasok narcisztikus individualizmusa, relativizmusa, a hatalommal és a tekintéllyel szembeni bizalmatlansága készítette elő a terepet a posztfaktuális politikának – és vele Donald Trumpnak.

„Ma mindenkinek jogában áll saját alternatív valóságot létrehozni. Bármiben hihetünk és bárkinek mondhatjuk magunkat. A valóság és a fikció közötti határvonal egyre elmosódottabb. Az igazság rugalmas, személyes és szubjektív. Mindennek köszönhetően nagy szabadságra teszünk szert, ragaszkodunk is hozzá – közben viszont nem tudjuk elviselni, hogy polgártársaink is élnek a maguk szabadságával” – olvassuk az Atlantic magazinban. Az esszé szerzője Kurt Andersen, akinek Fantáziaföld, avagy hogyan őrült meg Amerika című monográfiája szeptemberben jelent meg.

Az elmúlt évben a Brexit, majd Donald Trump elnökké választása kapcsán elöntötték a sajtót a baljóslatok, miszerint a tények háttérbe szorulása a demokráciát veszélyezteti. A posztfaktuális kifejezést az év szavának választották. Sorra jelennek meg a posztfaktuális politika sajátosságait, okait és következményeit elemző könyvek. A szerzők között nagyjából egyetértés mutatkozik abban, hogy a tények politikai jelentőségének csökkenése a többnyire baloldali elkötelezettségű posztmodern relativista filozófia és a társadalmi konstruktivizmus összefoglaló címen ismert szociológiai megközelítések elterjedésének következménye. Ezek értelmében, ha az érveknek csak egy adott kontextuson, nyelvjátékon belül van értékük, akkor abszolút igazság nincs, illetve maga az abszolút igazságra törekvés sem más, mint leplezett hatalmi törekvés, az elnyomás eszköze. Minden álláspont egyaránt tiszteletet érdemel, még a zagyvaság is egyenértékű a tényszerű leírásokkal, az összeesküvés-elméletek éppolyan legitimek, mint bármilyen tudományos hipotézis.

Abban is egyetértés van, hogy a modern tömegmédia, és mindenekelőtt az internetes közösségi oldalak kedveznek a poszfaktuális politkának. A hamisítás és a tényfeltárás aszimmetrikus viszonyban áll egymással: az előbbi gyorsan és olcsón megvalósítható, az utóbbi viszont drága és költséges. A politikai ferdítések és hazugságok visszaszorítását nehezíti, hogy azok gyakran ideológiai elköteleződést fejeznek ki: a híveket ezért nem a valóságtartalmuk érdekli.

Andersen mindezt nem vitatja, de hozzáteszi, hogy a posztfaktuális politika sikeréhez elengedhetetlen bizonyos kulturális háttér és adottság. Úgy véli, hogy az amerikai kulturális narratívák ideális táptalajt biztosítanak a posztfaktuális politizálásnak. Kutatások tucatjait idézi, amelyek rávilágítanak az amerikaiak spirituális és gyakran tudományellenes, sőt összeesküvés-elméletekre hajazó elképzeléseire. Andersen felidézi, hogy az amerikaiak harmada hisz az angyalok és a démonok létezésében. Nagyjából hasonló arányban vélik, hogy a kormány a gyógyszergyárakkal összeesküdve eltitkolja a rák ellenszerét. A népesség több mint harmada hisz a földönkívüliek létezésében. Az amerikaiak negyede elhiszi, hogy léteznek boszorkányok, és hasonló arányban gondolják, hogy a kötelező oltások autizmust okoznak. 15 százalék szerint a kormány a televíziót agykontroll-hullámok közvetítésére használja.

Mindennek fényében Andersen csöppet sem tartja meglepőnek a posztfaktuális politika sikerét. Ha az amerikaiak magas arányban fogadják el a leghajmeresztőbb közkézen forgó összeesküvés-elméleteket, akkor miért pont a politikában ragaszkodnának a tényekhez? Andersen egyenesen azt állítja, hogy mindez összefüggésben áll a protestáns individualizmussal és azzal, hogy az amerikaiak hagyományosan bizalmatlanul tekintenek a központi hatalomra és az állami intézményekre. Megszokták, hogy mindenki abban hisz, amiben csak akar, és ennek korlátozása ellentétes az alkotmány szellemével.

Andersen a tényeken túli politizálás közvetlen szálláscsinálójának azonban a ’68-as ellenkultúrát tartja. Hiába az egyetemi berkekben népszerű relativizmus és konstruktivizmus, hiába a közösségi média – a hatvanas évek baloldali kulturális forradalma nélkül aligha terjedtek volna el széles körben a posztpolitika alapjául szolgáló attitűdök. A hatvanas évek baloldali ellenkultúrája fellázadt a hatalom és a tekintély minden formája ellen, és divatba hozta a New Age valláspótlékait, amelyek előkészítették a terepet a nárcizmus, az egyéni hóbortok és az irracionális vélekedések elterjedéséhez. A hatvannyolcasok baloldali – nagyvállalat- és tőkeellenes – meggyőződése és marxista fantazmagóriái pedig megerősítették a központi hatalommal szembeni bizalmatlanságot, és hozzájárultak a kormányzat és a nagyvállalatok titkos összeesküvéséről szóló elméletek terjedéséhez. Az amerikai jobboldal készen kapta a terepet: csak saját összeesküvés-elméletekkel kellett előállnia.

Andersen nem titkolja, hogy Donald Trumpot tartja a tényeken túli politizálás mintájának. Mint Trump liberális kritikusainak többsége, ő is úgy véli, hogy Trump megválasztásával az Egyesült Államok súlyos egzisztenciális és civilizációs válságba került, és az amerikai demokrácia léte a tét. Bár maga is utal Richard Hofstadter legendás történész művére, amely az amerikai politikában jelen lévő paranoid stílust állítja pellengérre, Andersen tulajdonképpen maga is a paranoid politizálás apokalipszis-retorikáját használja, amikor Trumpot démonizálja.