„Szaporodnak az autonómiapárti és a függetlenségi mozgalmak. A fősodor baloldali pártjai azonban nem ismerik fel, hogy a nemzeti kérdés nem ellentétes a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelemmel, hanem éppenséggel a harc legfontosabb frontja” – írja Paul Mason baloldali publicista a liberális Guardianben.
A cikk apropója természetesen a katalán függetlenségi mozgalom. Mason megjegyzi, hogy Katalónia mellett az észak-olasz lombardiai autonómia mozgalom is egyre hangosabb, a Brexit óta pedig ismét napirenden van a skót függetlenség, sőt az ír újraegyesítés is.
A függetlenségi mozgalmakat sokan a jobboldali nacionalista eszmék újjáéledésével magyarázzák. Ez a megközelítés azonban több szempontból is sántít. Az észak-olasz autonómiamozgalom esetében például aligha lehet hagyományos nemzeti függetlenségi törekvésekről beszélni. Bár egyes elszakadáspárti mozgalmak törekszenek rá, hogy ilyen színben tüntessék fel magukat, az észak-olaszok nem etnokulturális okok miatt akarnak függetlenséget. Sőt, még Katalónia esetében is elsősorban gazdasági okok szólnak az elszakadás mellett: a leggazdagabb spanyol régióban azt nehezményezik, hogy adóikból a szegényebb régiókat támogatja a kormány. Ráadásul nem is túl hatékonyan.
A baloldal se kiköpni, se lenyelni sem tudja a nemzeti önrendelkezés eszméjét – véli Mason. Utal rá, hogy a nemzetközi jog meglehetősen zavaros és ellentmondásos az önrendelkezés tekintetében. A politikai gyakorlat nem kevésbé: bár az egyoldalú elszakadás jogát nem ismeri el sem az ENSZ, sem pedig az Európai Unió, Jugoszlávia egyoldalúan kikiáltott felbomlását mégis elismerték a nyugati országok – igaz, az ’elszakadás’ kifejezést szándékosan kerülték. Koszovó függetlenségének elismerését pedig még kevésbé lehet másnak, mint a de facto elszakadás elfogadásának tekinteni. Arról nem is szólva, hogy a de facto elszakadást is a Nyugat fegyveres beavatkozása tette lehetővé.
A dilemma nem új keletű – jegyzi meg Mason. Hiszen már Rosa Luxemburg és Lenin is heves vitát folytatott arról, hogy összeegyeztethető-e a nemzeti önrendelkezés a szocializmus eszméjével. Luxemburg amellett kardoskodott, hogy a szocializmus lényegileg nemzetközi, Lenin viszont kiállt az önrendelkezés mellett – igaz, elsősorban politikai okból, hiszen ezzel próbálta megnyerni a gyarmati országok támogatását az imperializmus elleni harchoz. A nyugati hatalmak ugyanis nem hagytak kétséget afelől, hogy Wilson amerikai elnöknek a nemzeti önrendelkezésre vonatkozó elvét csak Európán belül, és ott is szelektíven akarják alkalmazni, a gyarmatokra pedig nem tekintik érvényesnek. A szocializmus és a nacionalizmus viszonya közötti vita a hetvenes évek végén is fellángolt. Thomas Nairn, a függetlenségpárti baloldali skót politológus a kizsákmányolás elleni mobilizáció velejárójának nevezte a nacionalizmust, mondván, hogy a kevésbé fejlett régiók csak a nemzeti önállóság segítségével fékezhetik meg a kizsákmányolást. Eric Hobsbawm, a legendás marxista történész hevesen vitatta ezt: szerinte a nacionalizmus csak a feudalizmus meghaladásához volt szükséges, ám aztán a szocialista fejlődés gátjává vált. A baloldal és a nemzeti függetlenség dilemmája az 1989-es kelet-európai rezsimváltás idején is előkerült. Jugoszlávia felbomlását például ellenezte a baloldal.
A nemzeti önrendelkezési mozgalmak oka ma a globális verseny – állítja Mason. A katalán és a skót elszakadás egyaránt gazdasági okokra vezethető vissza. Ahogyan a nemzetállami szuverenitás fontossága mellett gazdasági alapon érvelők, úgy a regionális autonómia hívei is az adott csoport jólétét akarják elősegíteni. Csak éppen ők nem csupán a globális versenyt, hanem az államon belüli versenyt és újraelosztást is csökkentenék. Mindenesetre Mason érthetetlennek tartja a baloldalon uralkodó álláspontot, miszerint a nemzeti kisebbségeknek nincs joguk az elszakadásra. Az Európai Bíróság tavaly egy Marokkóval kapcsolatos perben kimondta, hogy az ENSZ Alapokmányában rögzített önrendelkezési jog minden népre érvényes, amit akár úgy is lehet érteni, hogy az önrendelkezés nem csak a gyarmati és egyéb elnyomásban élő népeknek jár. Mason mindenesetre valószínűsíti, hogy Katalónia ügye előbb-utóbb a bíróság elé kerül.