„A Panama-akták ismételten rávilágítanak, hogy társadalmi rendszerünk velejéig züllött és igazságtalan” – olvassuk a Guardianben. A Panama-akták kapcsán írt véleménycikk szerzője Owen Jones szociáldemokrata aktivista és publicista. Könyveiben rendszerint a hatalmi elit, vagyis a nagytőke és a vele a háttérben összefonódott politikai elit visszaéléseit tárgyalja.
A kiszivárgott Panama-aktákból kiderül, hogy a multinacionális nagyvállalatok, tehetős sportolók és politikusok, sőt az elitegyetemek titokban egyaránt előszeretettel menekítik vagyonunkat adóparadicsomokba. A cél minden esetben az adóteher csökkentése. Az elemzők többsége szerint az érintett cégek és magánszemélyek nem követtek el törvénysértést. Az adóoptimalizálás ugyanis a törvényes kiskapukat használja ki, visszaélve a magánélethez és a privát szférához való joggal.
Jones mindazonáltal cinikusnak, de legalábbis ideológiai alapúnak tartja azon magyarázatokat, amelyek semmi kivetnivalót nem találnak az eljárásban. A korlátlan szabad piac és a minimális állam neoliberális híveinek víziójával teljességgel összhangban van, hogy a jog keretei között mindenki próbálja csökkenteni az adóit. Csakhogy a többség ezzel egyáltalán nem ért egyet, és erkölcsi szempontból aggályosak tartja, hogy az elit kivonja magát a közterhek viselése alól – írja Jones. Elfogadhatatlannak érzi, hogy a multinacionális vállalatok alig vagy egyáltalán nem fizetnek adót sok olyan országban, ahol milliárdos bevételre tesznek szert. Mint a baloldali liberális Süddeutsche Zeitungnak az Apple-hez írt nyílt leveléből is kiderül, az Apple gyakorlatilag versenyeztette az adóparadicsomokat, hogy megtalálja a számára legkedvezőbb székhelyet, ahol egyáltalán nem kell adóznia, és attól sem kell tartania, hogy olyan kormány kerül hatalomra, amely felszámolja a kedvezményeket. Mint a Süddeutsche Zeitung felhánytorgatja, az Apple nyereségének kétharmada Amerikán kívülről származik, ám a cég adóinak mindössze egy-hét százalékát fizeti az Egyesült Államokon kívül. Nem kevésbé aggályos, hogy a közpénzekből fenntartott intézményekben tanult sikeres egyének külföldi adóparadicsomba viszik a pénzüket, hogy megkerüljék a hazai adófizetést.
Jones szemében mindezt tetézi, hogy az adóoptimalizálás kizárólag a gazdag adótanácsadókat megfizetni képes gazdag elit kiváltsága. Az átlagembereknek és a kisebb vállalkozásoknak viszont aligha van lehetőségük a kiskapuk felkutatására. Ha megpróbálják kijátszani a szabályokat, a kisembereket könnyen utoléri a törvény, miközben az elit törvényes úton mentesül a közterhek alól. „Az elitre más szabályok vonatkoznak, mint másokra. Még ha jogszerű is, az adóelkerülés aláássa társadalmunkat” – írja Jones. Ha az elit kijátssza a törvényeket, akkor az egész demokratikus rendszer alapjait ássa alá.
„Ezt a romlott rendszert fel kell számolni” – véli Jones. Cikke végén feltételezi, hogy „a nyugati világot minden bizonnyal demokratikus forradalom fogja megrázni, amiért csak az arcátlan és dekadens elit lesz felelős”. Ha az elit nem tartja be a normákat, akkor nem meglepő, hogy a választók egyre inkább elitellenessé válnak. A Panama-aktákat egyáltalán nem kell kiforgatni ahhoz, hogy igazoljuk velük a nagytőkével és a politikai elittel szembeni populista retorikát.
Nem kevésbé borúlátó a szintén baloldali Tageszeitung. A napilap keményen bírálja az EU-t, amiért évek óta képtelen hatékonyan fellépni az adóparadicsomokkal szemben. Brüsszel a Panama-akták botránya kapcsán is csak odáig jutott, hogy listát szorgalmaz az adóparadicsomokról. A lagymatag fellépés okát a Tageszeitung mindenekelőtt abban látja, hogy az EU-n belül nincs összhang. Egyes tagállamok ugyanis haszonélvezői az adóparadicsomok létezésének. A Panama-aktákból kiderül például, hogy a Nike a holland adótörvények segítségével csökkentette töredékére az európai országokban termelt nyereségének adóját. Márpedig ha az EU nem képes fellépni az adóoptimalizálás ellen, akkor az sem csoda, ha az elit- és tőkeellenesség erősödése közben csökken az EU iránti bizalom.
Olvasói vélemény
Ez is egy olyan téma, ahol lenne mondanivalója a klasszikusoknak, Hume-nak és Smithnek, de – talán nem véletlenül – ezekben a kérdésekben nem veszik őket elő.
Az egyenlőtlenség erkölcsi megítélése kapcsán Hume kifejti, hogy az egyenlőtlenség bizonyos mértéken túl (kb. onnantól, hogy örökletessé válik), szétfeszíti a társadalmakat.
A Panama-ügy kapcsán azonban Smith gondolata a fontosabb. A „láthatatlan kéz”, csak egyszer fordul elő a Nemzetek gazdagságában, de ezt az egy helyet sem szokták kellően elemezni. Zárt gazdaság esetén teljesen logikus, hogy a gazdaság egésze a cserék folyamán nem szenvedhet veszteséget, mert amit valaki elveszít, azt a rendszer valamelyik szereplője nyeri meg. Smithnek az erkölcsi érzelmekről szóló értekezése még ezen a föltevésen alapul.
A Nemzetek gazdagságában Smith célja, hogy kimutassa, az állam a kereskedelem szabadságának biztosításával valósíthatja meg leginkább merkantilista céljait. A külkereskedelem azonban nyílt gazdaságot feltételez.
A láthatatlan kézre, azaz a gondviselésre Smithnek azért kell hivatkoznia, mert meg kell magyaráznia, hogy azok, akik hazájuktól távol, külhoni kereskedelemmel foglalkoznak, miért is fognak arra törekedni, hogy hazatérjenek. Az érvelés úgy bontható ki, hogy a láthatatlan kéz mintegy patrióta késztetés formájában jelentkezik, mégpedig azért, mert mindenki a saját szülőhazája viszonyait ismeri a legjobban, tehát leginkább otthon érvényesülhet – a személyes és vagyoni távollét csak időleges és jobb híján való.
Ez a viselkedési előföltevés a kereskedelmi szabadság melletti érv fontos eleme, hiszen ha ez a föltétel fennáll, akkor nem kell félni attól, hogy a szabad üzletelés révén végső összesítésben erőforrások áramlanának ki, ahelyett, hogy végső soron beáramlanának.
Adóparadicsomok létezése mellett ez az érv még akkor is nehezen tartható, ha föltesszük, hogy a tőkepénzesek csak az elosztási arányok megváltoztatására használják az adóparadicsomokat, ám a tőkét végül, saját megnövelt részük levonása után repatriálják. Kérdés marad, vajon nem lenne-e helyesebb, ha a redisztribúciós fázis kimaradna.
Lehet úgy érvelni, hogy ha azok, akiknek pénzük van, az újraelosztási húzások lehetősége nélkül nem törekednének e pénzek megszerzésére, és akkor még az a tőke sem jönne létre, amit esetleg repatriálnak.
Evvel viszont, legalábbis manapság, könnyen szembeállítható, miszerint már így is akkora mennyiségű befektetést kereső pénz kering a világban, hogy esetleg nem is lenne baj, ha további pénzek (vagyoni követelések) nem jönnének létre.
Halmos Károly
A Metazin korábbi cikke a láthatatlan kéz és az erkölcs viszonyáról:
http://www.metazin.hu/index.php/item/1701
A szerkesztők