Nyomtatás

Szélsőséges globalizmus neoliberális szemmel

2017. december 3.

Az amerikai szerzőt aggasztja, hogy Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke, és negatívan ítéli meg az Európa Unióval szembeni ellenérzések erősödését, de arra figyelmeztet, hogy az antiglobalista jelenségekért pont azok felelősek, akik a globalizmust erőltették.

Az utópikus kozmopolitizmus saját céljaival is ellentétes előjelű következményekkel járt, akárcsak az utópikus kommunizmus, amely korántsem teremtett egyenlőséget és szabadságot” – olvassuk Carl Rittertől a Quillette magazinban.

Ritter amerikai hírügynökségi tudósítóként dolgozott, jelenleg a stockholmi egyetem doktori hallgatója. Cikke a Mont Pelerin Társaságban elhangzott előadását foglalja össze. A társaságot a huszadik századi nagy neoliberálisok alapították, köztük Karl Popper és Milton Friedman, de tagja volt az egyébként nem neoliberális Polányi Mihály kémikus és filozófus is.

A cikk azzal a gondolattal indul, hogy az utópikus univerzalizmus hasonlít a marxizmusra: látni véli a történelem törvényszerű végcélját, és önmagát tekinti a célhoz vezető folyamat felkent képviselőjének. Ezt a felfogást kozmopolita historizmusnak nevezi, és jó neoliberálishoz illően Karl Popperre hivatkozik, aki főművében, A Nyílt társadalom és ellenségeiben így fogalmazott: „Akkor lehetünk sorsunk alakítói, ha nem tetszelgünk prófétájának pózában.” Popper korának fő historizmusai, a nácizmus és a bolsevizmus eltűntek a színről, fellépett viszont a kozmopolita historizmus, amely szerint a történelem egyre kevesebb különbséget hagy meg az egyes népek között, megszűnnek a határok, és mindenki elsősorban világpolgárnak fogja tekinteni magát. Ez az utópia nem minden előzmény nélkül való: a nyugati felvilágosodás hagyományának mind liberális, mind szocialista ágában jelentős szerepet játszott.

Francis Fukuyama A történelem vége című írásában azt fejtegette, hogy a nyugati modell konkurencia nélkül maradt. Mások a globális környezeti problémákra és a terrorizmus közös veszélyére hivatkozva érveltek az egységes világ elkerülhetetlensége mellett. Az amerikai külpolitika évtizedek óta hasonló feltételezésekre épül. Ritter három politikai áramlatban látja megnyilvánulni a globalista historizmust. Az első az államok politikai és gazdasági integrációja az Európai Unióhoz vagy a Világkereskedelmi Egyezményhez hasonló szervezetek útján. A második a tömeges bevándorlás, amely „a régi nemzeteket globális hibrid kultúrával kezdi felváltani”. A harmadik a nem nyugati országok nyugatosításának kísérlete. E jelenségek némelyike mögött a kozmopolita historizmustól független okok rejtőznek (a migráció mögött például a háború és a nyomor), ez az utópista ideológia azonban felerősítette és szinte támadhatatlanná tette őket.

Az utópistákra jellemző módon, a nyugati politikai vezetőket annyira elvakította az eszme, hogy nem vették észre a jelenségek negatív visszhangját. Figyelmen kívül hagyták a tömeges bevándorlás negatív fogadtatását. Hasonló vakságról tettek tanúbizonyságot akkor is, amikor a maguk partikuláris kultúráját egyetemesnek gondolták, és nyugati intézményeket akartak átplántálni Irakba vagy Afganisztánba.

A globalista historizmus eredménye végül nem a Fukuyama-féle világ, a történelem vége lett, hanem olyasvalami, ami inkább Samuel Huntington konkurens víziójához, a civilizációk harcához hasonlít.

Ritter elismeri, hogy az utópiák vonzóbbak, mint a kis lépések fáradságos politikája, mégis ez utóbbit ajánlja a politikusoknak. Popperre hivatkozik, aki óvott az elvont eszmékre alapozó nagy léptékű társadalomátalakító tervektől.