„Az utolsó választási nagygyűlést öt évvel ezelőtt tartották Olaszországban” – olvassuk három héttel a következő országgyűlési választás előtt Aldo Cazzullótól a Corriere della Serában.

Ez arról jut eszébe, hogy éppen negyven évvel ezelőtt, 1948. április 18-án százezeres tömegek előtt beszéltek az akkori politikai vezetők a választási kampányban, amelynek az volt a tétje, hogy a kommunisták fognak-e kormányozni, vagy a kereszténydemokraták. Ahogy Cazzullo fogalmaz, „Sztálin és a pápa között kellett választani”. A politikában tömegek vettek részt. A kereszténydemokrata párttagok száma 600 ezer fölött volt, a kommunista párt tagkönyvét két és félmillió olasz hordta a zsebében. Emberek több száz kilométert voltak képesek utazni, hogy meghallgassák akár egy-egy másodvonalbeli pártvezető kortesbeszédét. Az olaszok 92 százaléka vett részt a választáson. (Igaz, a részvétel kötelező volt. Aki nem szavazott, nem kapott ’jó magaviseleti igazolást’, márpedig az a már akkor is igen kiterjedt közszolgálatban az alkalmaztatás feltétele volt.) Ma aligha megy el hetven százalék választani, ami persze európai összehasonlításban nem csekélység, de Olaszországban a kiábrándultság jele.

Manapság a politikusok meg sem próbálnak sokezres tömeg előtt beszélni. Öt évvel ezelőtt is kivételes alkalom volt, amikor Beppe Grillo, az Öt Csillag mozgalom vezére azt mondta: „Ezt a fájdalmat nem tudom tovább egyedül viselni!” Negyven évvel ezelőtt sem volt éppen hiánycikk a választási demagógia, suttogó propagandában még az emberevés vádja is terjedt a kommunistákról, ők viszont nyíltan és hivatalosan azzal vádolták a kereszténydemokraták azóta legendás vezetőjét, Alcide de Gasperit, hogy örvendezett, amikor az osztrák hatóságok felakasztottak egy első világháborús olasz szabadsághőst, de olyan értelmetlenségekkel, mint amilyenekkel Grillo szerzett nagy szavazótábort, nem próbálkoztak az akkoriak. Grillo most nyugdíjból figyeli utódját, a fiatal Di Maiót, aki a harmadik helyről várja a márciusi rajtot.

A középjobb pártszövetség legalább egyharmadnyi szavazatot kapna, a kommunisták utódpártjának tekintett Demokrata Pártra és szövetségeseire ma huszonkilenc százaléknyian szavaznának, az Öt Csillagra félszázaléknyival kevesebben. A választási rendszer negyven éve arányos volt, a kilencvenes években többségi rendszert alkottak helyette, hogy könnyebb legyen kormányt alakítani, de ezt tavaly megváltoztatták. A mandátumok harminchét százalékát egyfordulós választással egyéni választókerületekből töltik fel, hatvanegy százalékát arányos listás szavazás alapján osztják ki, a maradékot a külföldön élő olaszok képviselői kapják. Ebből az következik, hogy negyven százalékos átlaggal e háromosztatú mezőben abszolút többséget lehet szerezni.

Csakhogy ekkora arányt az élen álló, Berlusconi vezette jobboldalnak sem mérnek. A tét persze nem hasonlítható a negyven évvel ezelőttihez, és ennek megfelelően nemcsak a polgárokat nem lehet ma tömegével mozgósítani, hanem az értelmiség sem szólal meg. Annak idején híres értelmiségiek foglaltak állást mind az egyik, mind a másik oldalon.

Az egyik fő választási kampánytéma az illegális bevándorlás. De csak a jobboldalon, és alighanem ezzel magyarázható, hogy sikerült megelőznie mindkét rivális tábort. Olaszországban ugyanis legalább félmillió illegális bevándorló él. A hatóságok abban bíznak, hogy majd csak tovább vándorolnak északabbra, de egyre nehezebben megy, mert Franciaország, Svájc és Ausztria egyaránt szigorított a határellenőrzésen. A rendezetlen státusú, főleg afrikai bevándorlók körében azonban természetesen igen magasak a bűnözés mutatószámai.

Ernesto Galli della Loggia a Corriere della Serában felpanaszolja, hogy Olaszország semmit, de semmit nem tesz a helyzet rendezéséért. Berlusconi azt ígéri, hogy majd mind az ötszáz-hatszázezer illegális bevándorlót hazatelepíti, de ez nem látszik kivihetőnek. A baloldal szigorúan nem mond semmit, mert a jobboldalt rasszizmussal vádolja, ha tehát elismerné a probléma létét, nem tudná megkülönböztetni magát azoktól, akiket megvádolt. A törvény nem engedi meg, hogy illegális bevándorlókat alkalmazzanak a gazdaságban, tehát csak feketén dolgozhatnak, ebből pedig se hazatelepülés nem lesz, se integráció. Csak az látszik biztosnak, hogy a baloldal ebből nem jöhet ki jól.

Cazzullo egyenesen azzal zárja elemzését, hogy ez az egyetlen hasonlóság a negyven évvel ezelőtti választás és a márciusi között, „habár akkor a baloldal legalább harminc százalék fölötti eredményt ért el”.