Nyomtatás

Politikai valóságshow

2018. június 5.

A média átalakulása, az államhatalom központosítása és a permanens kampány átalakítja a politikát. A kormányfőre rendkívüli nyomás nehezedik: folyamatosan a figyelem középpontjában áll, és minden ügy megoldását tőle várjuk. Az elvárások miatt a kormányzás demagóg trollkodássá válhat.

„A jelenlegi politikai rendszerben a tömegek elvárásainak kielégítése a legfontosabb. Olyan elvárásokat támasztunk a politikusokkal szemben, amelyeknek képtelenség megfelelni” – olvassuk John Dickerson tanulmánynak is beillő esszéjét az Atlantic magazinban.

A cikk apropója Donald Trump finoman szólva is megosztó elnöksége. Dickerson nem rejti véka alá, hogy Trump megnyilvánulásait politikai valóságshow-elemnek, ha nem egyenesen trollkodásnak tekinti. A jelenséget azonban nem Trump személyével, hanem jóval általánosabb, strukturális sajátoságokkal magyarázza.

Az elnöki politizálás változásának egyik oka a minden korábbinál nagyobb politikai megosztottság. Mindkét, hagyományosan a közép szavazataiért versengő pártban eluralkodott a radikális retorika. Az egyre szektásabb választók is elvárják a másik oldal megalkuvásmentes elutasítását. Trump elnök, még ha akarna, sem köthetne fontos ügyekben kompromisszumokat a demokratákkal: saját bázisa sem nézné jó szemmel, de biztosra vehető, hogy a nem kevésbé szektás demokrata párti szavazók sem hagynák, hogy pártjuk kiegyezzen – írja Dickerson.

Nemcsak a megosztottság nőtt, hanem az amerikai elnöki tisztség is jelentősen átalakult az elmúlt század során. Ma sokkal több feladat hárul az elnökre, mint korábban. A világ bonyolultabbá vált, az információáramlás felgyorsult, így eleve több üggyel kell foglalkoznia. Közben az elnöki hatáskör is bővült, a hatalom centralizációjának következtében. Az alapító atyák által kigondolt hatalmi egyensúly fölborult, az elnök hatalom tekintetében a kongresszus fölé kerekedett. Bár ez minden bizonnyal hozzájárult az amerikai demokrácia stabilitásához, az elnök felelőssége nőtt. Mivel egyértelműen övé a főhatalom, a választók mindent rajta kérnek számon.

Csakhogy az elnök sem érthet mindenhez – jegyzi meg Dickerson. Ez persze még önmagában nem lenne tragédia, hiszen a kormányfőnek hatalmas szakértői apparátusa van. Már túlzottan is nagy: áttekinthetetlen és kevéssé hatékony. Ráadásul ahány szakértő és bizottság, annyi vélemény. Ha az elnök túl sok döntést delegálna, kicsúszna kezéből a hatalom. Az elnök folyamatosan a média kereszttüzében áll, ezért kénytelen minden ügyben nyilvánosan állást foglalni. Pedig képtelenség komolyan átlátni az adóügyektől a globális felmelegedés kérdésén át a külpolitikáig minden területet. A média állandó jelenléte és az elnök szerepének erősödése és a megosztó jelszavak miatt a közélet folyamatos választási kampánnyá válik. Az elnök egyre inkább médiaszereplőként, semmint kormányfőként viselkedik. De – teszi hozzá óvatosan Dickerson –, valószínűleg nem is lenne kifizetődő, ha az elnök túl sok mindenhez értene. Hiszen a választók sem értenek a közéleti kérdések zöméhez. Nem érveket várnak, hanem saját ideológiai meggyőződésüket igazoló, lehetőleg minél leegyszerűsítőbb és bombasztikusabb jelszavakat.

És az még csak hagyján, hogy az elnöktől mindenféle ügyben azonnali állásfoglalást várnak. A szimbolikus jelenléte legalább ilyen fontossá vált. Dickerson hosszan elemzi, milyen fontos, hogy az amerikai elnök azonnal megjelenjen és irányító tábornokként viselkedjen, sőt, lapátot ragadjon természeti katasztrófák vagy egyéb csapások idején. Dickerson Kennedyig vezeti vissza az emberközeli, vagy – mondhatnánk mai szóval – populista médiapolitizálás gyökereit.

Mindez pedig óriási pszichés terhet is jelent – teszi hozzá Dickerson. Az elnök néha valóban élet és halál dolgában dönt, amit normális lelkületű ember nehezen dolgoz fel. Az állandó szerepléskényszer miatt folyamatosan együttérzést kell mutatnia a lehető legkülönbözőbb helyzetekben. Ha mindennel azonosul, abba belebetegszik, ha pedig képes eltávolítani magát és színlelni, az még rosszabb.

Az esszé végén Dickerson kísérletet tesz rá, hogy gyógyírt javasoljon a bajokra. Mindenekelőtt fontos lenne, hogy mi, a választók megváltozzunk, és szerényebb elvárásokat fogalmazzunk meg a kormányfővel szemben. Jót tenne, ha az elnöki hatalomátvétel lassabban zajlana. Sokat segítene az elnök helyzetén, ha sikerülne csökkenteni az elitellenességet, és így több feladatot delegálhatna. Mindezek megvalósulására Dickenson is kevés esélyt lát. Ezért végül azt javasolja, hogy ha a rendszeren nem is változtathat, az elnök sokat golfozzon, különben hamar beleőrül az állandó nyilvánosságba.