„Tolerálni kell-e az egyetemi gyűlöletbeszédet? A neonáci masírozást, és a rasszista dalokat is?” – teszi fel a kérdést a New York Review of Booksban Jeremy Waldron politikai filozófus öt, az egyetemi szólásszabadság körüli vitákat elemző friss könyv kapcsán.

Waldron a szólásszabadság körüli erkölcs- és jogfilozófiai dilemmák elismert szakértője. Korábbi munkáiban többször szembeszállt a szólásszabadságot feltétlen értéknek tekintő konzervatív és liberális állásponttal, mondván, hogy a szólásszabadság fontos, de nem feltétlen érték, a biztonság és a szólásszabadság viszonyát és egyensúlyát az adott körülményeknek kell meghatározniuk. A korlátlan szólásszabadság elvével szemben védelmébe vette a gyűlöletbeszéd Európában gyakori korlátozását. 2012-es, a Metazin által is ismertetett monográfiájában azzal érvelt, hogy a gyűlöletbeszéd a címzettek méltóságába gázol, ezenkívül rombolja a normális együttműködéshez és a termékeny vitához nélkülözhetetlen társadalmi légkört.

De mi következik mindebből az egyetemi szólásszabadságra vonatkozóan? Waldron felidézi a jobboldali provokátorok, véleményvezérek és tudósok egyetemi fellépései kapcsán kirobbant tiltakozásokat. Nem helyesli, hogy a szélsőséges, vagy legalábbis a liberális egyetemi állásponttól radikálisan eltérő nézetek korlátozását szorgalmazókat gyakran az amerikai szabadságeszmény ellenségeinek, sőt az illiberális politikai korrektség szálláscsinálójának bélyegzik.

Waldron sorra veszi az egyetemi szólásszabadság feltétlenségével kapcsolatos főbb érveket. Sokan érvelnek azzal, hogy a szólásszabadság egyetemi korlátozása lerombolná a demokratikus erényeket. Ha az egyetemen korlátozzuk a szólásszabadságot, akkor előbb-utóbb az egyetem falain kívül is el fogják nyomni a nemkívánatosnak ítélt véleményeket. Waldron szerint ez az érv több sebből is vérzik. Az egyetemek ugyanis nem a demokratikus normák átadásáról szólnak, hanem a tudás megszerzéséről. A felsőoktatásban elsősorban nem jó polgárokat akarunk nevelni, hanem szakembereket képezni.

Waldron azt sem fogadja el, hogy a korlátlan szólásszabadság elengedhetetlen része a tudományos szabadságnak. Óvatosan utal rá, hogy különbséget kell tenni a liberálisok számára kellemetlen tudományos kutatások és a politikai provokáció között. Az utóbbinak semmi köze a tudományhoz, és ezért nem is szükséges a védelme az akadémiai szabadság fenntartásához.

Ezek után Waldron az egyetemi szólásszabadság korlátozása mellett tör lándzsát. Korábbi érveinek szellemében kifejti, hogy a rasszista nézetek hátrányosan érintik a kisebbségi diákokat. A megtűrt előítéletek lelki sérelmeket okoznak a kisebbségekben, márpedig ezt a liberális alapelvek szerint nem szabad tűrni. Waldron még az egyetemi ’safespace’-eket sem tartja ördögtől valónak. Nincsen abban semmi rossz, ha a diákok szeretnének néha elvonulni minden provokáló gondolattól, feltéve persze, hogy a tananyagból és a tantermekből nem száműzik a világnézeti szempontból kínos és kellemetlen gondolatokat.

Waldron alaptalannak minősíti azon vélekedést, miszerint a kisebbségi diákok túlérzékenyek. Emlékeztet rá, hogy az egyetemeket még ötven éve is faji szegregáció jellemezte, és a társadalmi előítéletek ma sem tűntek el teljesen. Az egyetem a diákok számára munkahely. Márpedig elvárható, hogy a munkahelyén senki se legyen kitéve előítéleteknek – véli Waldron.

Ha tehát elfogadjuk, hogy a szélsőséges nézetek megtűrése sérelmet okoz az egyetemen, a szólásszabadság feltétlenségére vonatkozó érv nem áll meg – zárja eszmefuttatását Waldron. A kérdés már csak az, hogy a nyíltan rasszista megnyilvánulások korlátozására vonatkozó tételből következik-e az egyéb világnézeti és identitással kapcsolatos kínos nézetek betiltása. Erre a kérdésre Waldron már nem tér ki. Pedig erről zajlik a vita. Senki sem a rasszista uszítást vagy a náci beszédet akarja meghonosítani az egyetemeken.