„Goldfinger, az 1964-ben bemutatott híres Bond-film csaló pénzügyi befektetője külföldre menekítette a felvásárolt aranyat és ezzel megrendítette az angol fontot. A 007-es ügynök megoldotta az ügyet, de ma ez már nem lenne ügy” – olvassuk Oliver Bullogh-tól a Guardianben.
Bullogh nemrég megjelent könyvében Pénzországot mutatja be, ahol akadálytalanul gazdagodhatnak és uralkodhatnak a hatalmasok, s a mű címében magyarázatot ígér arra, miként vethették csalók és szélhámosok uralmuk alá az egész világot, és hogyan szerezhetjük vissza.
Bullogh abból indul ki, hogy két évvel ezelőtt még 62 embernek volt akkora vagyona, mint az emberiség felének, egy évvel később már 48-nak volt annyija, mint három és félmilliárd másiknak. Ez az erkölcsileg amúgy is aggályos folyamat egyre nagyobb hatalmat ad nekik a politika és a médiumok fölött. Demokráciákból plutokráciák, plutokráciákból oligarchikus rendszerek, azokból pedig kleptokráciák lesznek – vázolja fel, merre látja haladni a világot.
Nem volt ez mindig így. A második világháború végén Bretton Woodsban a szövetséges hatalmak olyan rendszert hoztak létre, amely megakadályozta a spekulatív pénzmozgásokat. Határokon át csak hosszú távú beruházásra volt szabad nagyobb összegeket mozgatni, részvények és valuták elleni spekuláció céljából nem. Bullogh szerint ez nagy stabilitást adott a nemzetközi pénzügyi rendszernek, valahogy úgy, ahogy az olajtartályhajók is egymástól elszigetelt rekeszekben tartják a szállítmányt, mert ha a hajó egyetlen nagy tartály lenne, akkor nagyobb hullámzás esetén felboríthatná a rakomány nagy tömegének energiája.
A második világháború után két évtizeden át szakadatlan növekedés következett, csekély inflációval és egyre szűkülő jövedelmi szakadékkal. Az országok ugyanis alaposan megadóztatták a legmagasabb jövedelmeket.
1963-ban aztán az olasz autópálya építő társaság, az Autostrade per l’Italia (amely ma a genovai autópályahíd összeomlása miatt van reflektorfényben) dollárban jegyzett kötvényt bocsátott ki egy Luxemburgban bejegyzett cégen át, és az akciót egy londoni bankház, az S.G. Warburg szervezte. Az értelmi szerző Lord Ian Fraser igazgató volt, és Bullogh szerint ő volt az igazi Goldfinger, aki tönkretette a stabil Bretton Woods-i rendszert. A londoni Cityben tucatjával nyíltak az amerikai bankok fiókjai, és fogtak hasonló ügyletekbe. Kellett persze hozzá a brit jegybank elnéző magatartása: „Mit érdekel minket, ha az amerikai bankok Londonban megszegik az amerikai szabályokat? – kérdezte a Bank of England akkori kormányzója. Dél-amerikai diktátorok és európai adócsalók pénze biztonságos rejtekhelyre talált Angliában, Svájcban, Luxemburgban és másutt, és innen táplálta az offshore-üzleteket. Amelyik ország nem akart kimaradni a pénzesőből, szintén lazított a szabályokon. Angliában is már csak a legöregebbek emlékeznek a 95 százalékos legfelső adósávra.
Az offshore pénzek nagyobbik része a nagy nyugati országok polgárainak kezében van, de az ottani pénzvagyonnak csak kis részét, Amerika esetében 4 százalékát teszi ki. Oroszország polgárainak vagyonából viszont már 52 százalék van külföldön, az arab öböl sejkségeiből a személyi vagyon 57 százaléka került külföldre. Ezeket a számokat a szerző Gabriel Zucman berkeleyi közgazdászprofesszortól kölcsönzi. Zucmant idézve megállapítja továbbá, hogy a külföldi pénzmozgások laza kezelése és a vagyon elrejtéséhez nyújtott segítség „óriási ösztönzés arra, hogy a nem demokratikus országok oligarchái kifosszák hazájukat”.
Befejezésül Bullogh megállapítja, hogy nekünk, polgároknak most már sürgősen vissza kell vennünk a világot a pénzmágnásoktól, de hogy miképp, arra nézve nem teljesíti a címben megpendített ígéretet.