„Ez a liberalizmus valójában a legmagasabb szintű köztisztviselők körében uralkodó ideológia” – olvassuk Luc Rouban politológustól az Atlantico webmagazinban.

Rouban professzor A macronizmus paradoxona címmel jelentetett meg elemzést arról, hogy milyen változások jellemzik a franciaországi választói rétegeket, és a liberális internetes lap hasábjain a könyv fő tételeit foglalja össze.

Macron reformelképzeléseinek az a lényege, hogy Franciaország túlságosan államközpontú, ezért nem eléggé versenyképes, következésképp le kell bontani a szabadpiac előtt álló akadályokat. Ezt Rouban állami liberalizmusnak nevezi, s úgy jellemzi, hogy az elnök szerint a franciákra állami eszközökkel rá kell kényszeríteni a liberalizmust. Ez azonban nem liberalizmus, hanem az állami hierarchia, elsősorban a pénzügyi irányítás csúcsán dolgozó vezetők ideológiája. Ez úgy szól, hogy Franciaország nem elég modern, mert nincs a globalizáció élvonalában, s ha a lakosság nem elég fejlett hozzá, akkor az elitnek kell elvégeznie a modernizációt. Az efféle liberalizmus Rouban szemében nyilvánvaló paradoxon.

De a macronizmus más téren is ellenmondásba kerül önmagával. A politikai-társadalmi centrum felé tartó liberális, Európa-párti és high-tech többség mozgalmának hiszi magát, de ilyen többség nem létezik. A választási eredmények azt bizonyítják, hogy nem is a Macron-hívek progresszív és a többiek maradi tábora között zajlanak a politikai küzdelmek. Ma is erős a bal-jobb megosztottság, és szó sincs arról, hogy a választók egyre nagyobb tömegben özönlenének a hagyományos pártokból a centrumba. Macron egy váratlan ajándéknak köszönheti sikerét. A biztos győztesnek látszó jobboldali jelölt, François  Fillon tábora megroppant, amikor kiderült, hogy parlamenti képviselőként felesége nevére munkatársi díjazást vett fel, holott az asszony a parlament környékén sem igen járt. Közben a baloldal mérsékeltjei és radikálisai egymás ellen indultak, így jutott be Macron az elnökválasztás második fordulójába, ahol is az a Marine Le Pen volt az ellenfele, akivel szemben mind a teljes baloldal, mind a konzervatív jobboldal nagy része inkább Macront támogatta. A közvélemény-kutatások a választások után azt mutatták ki, hogy Macronra jobb híján szavazott választóinak kétharmada. Ugyanez érvényesült a parlamenti választáson is, ahol szintén egy relatív többséget tett abszolúttá az egyéni választókerületekre épülő rendszer.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lennének változások a választói rétegek szociológiájában. Hagyományosan az volt a jellemző, hogy a kétkezi dolgozók a baloldalra, a tisztviselők, a vállalkozók, a gazdálkodók a jobboldalra szavaztak. Ma az emberek nem annyira valós társadalmi helyzetük szerint választanak pártot, hanem aszerint, hogy milyennek látják saját helyzetüket és perspektívájukat. Akik az átalakulások veszteseinek érzik magukat, a radikális baloldallal és jobboldallal szimpatizálnak, a hagyományos pártokban azok maradnak, akik se győztesnek, se vesztesnek nem látják magukat, Macron táborát pedig a győztesek alkotják. Illetve azok, akik győztesnek hiszik magukat. Ez azonban nem eszmei vagy szervezeti elkötelezettség, és ezért Rouban igen ingatagnak látja az elnök helyzetét. Ezzel magyarázza, hogy az elnök, aki a populizmus legfőbb ellenfelének szerepében lép fel, maga is a „Leader Maximo” (ez Fidel Castro epitheton ornansa volt) pózát ölti magára. Arra a kérdésre, hogy profitálhat-e legújabb elképzeléséből, amely szerint „ő állítja meg Matteo Salvinit és Orbán Viktort”, Rouban nemmel válaszol, mivel a közvélemény-kutatások szerint Franciaországban egyre nő a bevándorlás korlátozását sürgetők tábora.