„Válságban az emberi tényező” – írja a Corriere della Serában Aldo Cazzullo olasz író és publicista.

A jó vezetőkre pedig azért lenne szükség, mert a hagyományos politikai erők az egész világon válságban vannak. Brazíliában az elnökválasztás első fordulóját olyan politikus (pontosabban obsitos katonatiszt) nyerte, akit azelőtt csak madárijesztőnek hívtak be televíziós vitaműsorokba. A baloldal romjaiban hever, miután ikonikus vezetője, Lula da Silva volt elnök korrupció miatt börtönben ül, utódát, Rousseff asszonyt pedig különleges bírósági eljárás keretében hasonló okokból menesztette a jobboldali többségű parlament. Az Egyesült Államokban a Demokrata Párt nincs ilyen mélyponton, csak éppen nem akad senki, aki radikálisait és mérsékeltjeit egyaránt össze tudná fogni. Európában a francia szocialisták az öt százalékos szintet ostromolják – egyelőre még felülről. Németországban a szociáldemokraták még tizenöt százalék fölött vannak, de egyre gyengülnek. Spanyolországban a szocialisták egy véletlen – a Néppárt korrupciós botránya és miniszterelnökének lemondása – folytán kormányon vannak, éppen akkor, amikor támogatottságuk alacsonyabb, mint az elmúlt negyven évben valaha.

Közben a jobboldal sem áll fényesebben. Hol van Helmuth Kohl utóda? – kérdi Cazzullo, és furcsamód egyúttal Angela Merkel utódát is keresi, holott Merkel asszony él és egészséges, ma is ott ül Kohl helyén, és utóda éppen azért kerestetik, mert a kereszténydemokraták az ő vezetése alatt egyre gyengülnek. Franciaországban tavaly a hagyományos jobboldal hatvan éve első ízben be sem került az elnökválasztás második fordulójába, és azóta sem tért magához. Nagy-Britanniában is válságban a Konzervatív Párt, szerencséjére azonban a szakadás szélén álló Munkáspárt nem veszélyes ellenfél.

Cazzullo húsz könyvet jelentetett meg az elmúlt másfél évtizedben, vagyis tisztában van a hagyományos politikai elit válságának fő okaival: a gazdasági struktúraváltás folytán a baloldal hagyományos bázisa, az ipari munkásság meggyengült, a globalizáció kitermelt egy elitet, amely nem kötődik szorosan az egyes országok társadalmához, az internet legitimálja a nyers beszédet és közvetlen kapcsolatot teremt a vezetők, illetve a közönség között, és így tovább.

De a megoldást keresve mégiscsak oda lyukad ki, hogy a hagyományos pártok középszerű vezetőket termelnek ki magukból. Ami Olaszországot illeti, a jobboldalon Silvio Berlusconiról ez éppenséggel a legkevésbé sem mondható el, de őt Cazzullo nem a hagyományos politika, hanem a populizmus képviselőjének tekinti. A baloldalon is akadt tehetséges vezető Matteo Renzi személyében, ő azonban középre akarta vinni a baloldalt, s ezzel tálcán nyújtotta át az elégedetlen néptömegeket az Öt Csillag mozgalomnak, amely ma a vezető osztályok legnagyobb megbotránkozására a szintén populistának tekintett Ligával kormányoz koalícióban.

Kérdés persze, hogy ha két rendkívül tehetséges vezető nem volt képes megállítani a középpártok hanyatlását, akkor Cazzullo miért várja mégis új, tehetséges vezetőktől a fordulatot. Márpedig tőlük reméli, éspedig hónapokon belül. Azt sürgeti ugyanis, hogy a középbal és a középjobb, „ha egyáltalán léteznek még”, olyan jelölteket állítsanak a jövő évi európai parlamenti választásokra, akiknek személye jelzés lehet. Sajnos ez az óhaj is alighanem a tanácstalanság jele. Hiszen az Európai Parlament tagjai nem otthon dolgoznak, és nem is vállalhatnak sem parlamenti tagságot, sem közhivatalt a hazájukban. Ha véletlenül akadna egy-két messiás a jövő évi listákra, mi értelme lenne Brüsszelbe és Strasbourgba száműzni őket?