„A közel-keleti kormányok több mint fél évszázada az olajjövedelmekből finanszírozták patrónus-rendszerüket” – olvassuk Marwan Muasher egykori vezető jordániai politikustól, a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért kutatóközpont alelnökétől a Foreign Affairsben.

Muasher annak tulajdonítja a 2011-es arab tavasz lázadásait, hogy miközben az olajár zuhant, a lakosság lélekszáma viharos gyorsasággal nőtt. A korábbi összegek sem lettek volna elegendőek a korábbi juttatási szint fenntartásához, nemhogy a csökkenő olajbevételek. A nagy olajtermelő országok is kezdtek költségvetési deficittel küszködni, hát még azok – így Egyiptom, Jordánia vagy Tunézia –, amelyek az olajexportőröktől kaptak tetemes támogatást az arab politikai egység fenntartásáért cserében.

Irak és Szíria romokban, Jemenben dúl a polgárháború, de a többi arab állam azzal vigasztalhatja magát, hogy túlélte a vihart.  Csakhogy az olajjövedelmekre épített jóléti állam a mai 70 dolláros hordónkénti olajáron fenntarthatatlan, és ez már 2014-ben is megmutatkozott például a jordániai tiltakozásokban. Muasher ezt közvetlen közelről láthatta, mint miniszterelnök-helyettes. Ekkor nem iszlamista erők tiltakoztak, hanem a jómódú középosztály. Az újonnan bevezetett adók eltörlését is követelték, de egyúttal az udvar és a végrehajtó hatalom demokratikusabb ellenőrzését is.

Az arab rezsimek azonban azt a tanulságot vonták le 2011-ből, hogy az engedmények nem demokráciát eredményeznek, hanem rombolást és iszlamista fanatikusok hatalmát. Pedig, legalábbis Muasher szerint Tunézia példája azt igazolja, hogy van út az alkotmányosság felé is. Tunéziában az arab tavasz után már-már egyenjogúsították a nőket, és kimondták az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok sérthetetlenségét. (Muasher azt már nem említi, hogy a régi titkosszolgálat milyen szerepet játszik a színfalak mögött, sem azt, hogy ennek milyen szerepe van az iszlamista terrorizmus féken tartásában. Tunéziából minden más külföldi országnál többen mentek el harcolni Szíriába az Iszlám Állam soraiban, s a túlélők közül sokan visszaszivárogtak.)

A jordániai politikusból lett kutató úgy gondolja, hogy a hagyományos társadalmi szerződés értelmében az arab népek lemondtak a beleszólás jogáról a jóléti támogatások fejében. Most pedig, amikor a jóléti szint tarthatatlan, az uralmon lévők botorul elvárnák, hogy a nép továbbra is rájuk bízzon mindent. Holott a robbanást csak úgy lehet elkerülni, „ha a lakosoknak beleszólásuk” lenne és „alulról építkező rendszer” jönne létre. Több arab országban próbálkoznak is gazdasági reformokkal, igyekeznek több teret adni a magánszektornak, de ettől csak látványosabb lett a korrupció, és az új vagyonszerzési lehetőségekre az uralkodó elit tagjai tudtak lecsapni. Emiatt aztán a lakosság szemében a reformok alaposan lejáratódtak.

Muasher ráadásul még politikai nyitást is sürget, mondván, hogy a gazdasági reformok nem állnak meg a lábukon politikaiak nélkül. Maga is tudja azonban, hogy ez kockázatos művelet lenne, hiszen senki sem tudja, legfeljebb csak sejtheti, mihez kezdene az elégedetlen nép a nagyobb szabadsággal. Ő azt állítja, hogy az arab lakosság hajlandó lenne akár a megszorító intézkedéseket is eltűrni a nagyobb szabadságért és beleszólásért. E hitét azonban nem támasztja alá semmivel. Mindenesetre figyelmezteti az arab uralkodó köröket, hogy cselekedniük kell, mert a régi társadalmi szerződés fenntarthatatlan. Abdullah jordániai király vagy a szaúdi trónörökös próbálkozik is óvatos változtatásokkal, de a Muasher által ajánlott lendületes reformokat mindketten esztelen hazárdjátéknak tartanák.