„A modern egészségügy egyik legnagyobb hibájának tartják a nagy dózisban használt fájdalomcsillapítók elterjedését, hiszen ettől ugrott meg a drogfüggők száma. Valójában azonban nem hiba történt” – olvassuk a Guardian elemző esszék rovatában. A cikk szerzője Chris McGreal, a lap washingtoni tudósítója, akinek november közepén jelent meg tényfeltáró monográfiája Amerikai túladagolás: az ópiát tragédiája három felvonásban címmel.

Mint arról a Metazin is beszámolt, Amerikában járványszerű méreteket öltött az ópiátok fogyasztása, ami súlyos egészségügyi és társadalmi válsággal jár. A jelenséget sokan a civilizációs válsággal magyarázzák, továbbá azzal, hogy az egészségügy nem vette kellően komolyan a könnyen elérhető fájdalomcsillapítók elterjedésének következményeit.

McGreal szerint azonban figyelmetlenségnél többről van szó. Felidézi, hogy a hetvenes években kezdtek elterjedni azon elméletek, amelyek a morfinszármazékokkal kapcsolatos korábbi félelmeket alaptalannak, de legalábbis eltúlzottnak nyilvánították. Orvosi körökben is felkapott volt az az (egyetlen esettanulmány alapján felállított) elmélet, miszerint az ópiátok az esetek többségében csak „pszeudo-függést” okoznak. Huszonöt éve a New York Times is ebben a szellemben cikkezett az ópiátok körüli eltúlzott aggodalmakról, miközben a fájdalomcsillapítók jótékony hatásait ecsetelte.

Az ópiátok orvosi elterjedésének elsődleges oka a fájdalommal kapcsolatos nézetek változása. A hetvenes években kezdett népszerűvé válni a nézet, miszerint a fájdalom csillapítása a kezelés egyik legfontosabb eleme. Ez a szemlélet orvos és beteg számára egyaránt kényelmes, főleg, ha közben az ópiátokkal kapcsolatos aggodalmak csökkennek. Ez utóbbiért nemcsak az „ópiátevangelista” orvosok, hanem a gyógyszeripari cégek is sokat tettek. Felismerve a piaci lehetőséget, aktívan beszálltak a fájdalomcsillapítás népszerűsítésébe. Jelentős pénzekkel támogatták például az amerikai egészségfelügyeleti szakhatóságot és a fájdalomcsillapítás fontossága mellett kampányoló szervezeteket. A kampány hatására sikerült is elérni, hogy a kétezres években a fájdalomcsillapítás központi szerepet kapott a kórházi protokollban. Az amerikai egészségügyi felügyelet a kétezres évek elején adott ki olyan útmutatást, amelynek értelmében a betegeknek maguknak kell osztályozniuk a fájdalomszintjüket. Az előírás szerint azoknak a betegeknek, akik a tízes skálán ötös vagy annál nagyobb fájdalomról számolnak be, enyhíteni kell a kínjait. A fájdalomcsillapítás hovatovább egyenrangúvá vált a problémák kezelésével. Mintha a fájdalom nem tünet lenne, hanem maga a betegség. Az etikai eljárástól és a betegek panaszaitól félő orvosok úgy írják fel az ópiátokat, mint az aszpirint.

McGreal megemlíti, hogy a fájdalomcsillapítás ilyetén elterjedése nemcsak a kábítószerfüggés járványát indította el, hanem orvosi szempontból is káros. Számos kutatást idéz, amelyek arra világítanak rá, hogy az erős fájdalomcsillapítás növeli a műtétek kockázatát. Más kutatások szerint a túlzásba vitt ópiátszedés hosszú távon a fájdalomcsillapítást sem szolgálja: a betegek rezisztenssé válnak a fájdalomcsillapítókkal szemben. Mivel közben drogfüggővé is válnak, még többet fognak szenvedni, ha megvonják tőlük a fájdalomcsillapítást már nem szolgáló szereket.