„Hogyan vethetnénk a jelentés szerzőinek szemére, hogy javaslatuk kimondatlanul is a bűnbánatról szól, ha egyszer Macron elnök maga nevezte a gyarmatosítást emberiségellenes bűntettnek?” – kérdi Laureline Dupont a Le Point hetilapban.
Algériai látogatásán az elnök valóban így nyilatkozott, és az afrikai műkincsek visszaszolgáltatását sem otthon jelentette be, hanem Ouagadougouban, Burkina Faso fővárosában. Ez egy évvel ezelőtt történt, s azóta már el is készült az ügy megoldásáról szóló jelentés, amelyet Macron egy francia művészettörténésztől és egy szenegáli írótól rendelt meg. Macron a felkérő levélben a műtárgyak „mozgatásáról”, „ideiglenes vagy végleges visszaszolgáltatásáról” írt, a két szerző azonban csakis a végleges visszaszolgáltatást tekinti elfogadhatónak. Meg is jegyzik, hogy az ideiglenes visszaszolgáltatás oxymoron, önmagának ellentmondó kifejezés. Azért mégsem akarnak minden afrikai eredetű műtárgyat visszaszolgáltatni. Amelyekről bebizonyosodik, hogy szabályosan és tisztes áron cseréltek gazdát, azok maradhatnak. A többit sem azonnal kell visszajuttatni, hanem fokozatosan, ahogy az afrikai múzeumok képessé válnak a fogadásukra.
Ezzel éppenséggel lehetnek problémák. Benin, az egykori Dahomey első lépésben 26 műtárgyat kap vissza Franciaországtól, de hat múzeuma nincs éppen jó állapotban. A francia állami rádió jelenti, hogy a negyvennyolc hektáron épített, több nagy pavilonból álló nemzeti történelmi múzeum több épülete omladozik; némelyiket alámosta a víz, mások fagerendázatát tönkretették a termeszhangyák. Az a kérdés fel sem vetődik a vitában, hogy vajon a nyugati elsajátítás nem mentette-e meg e tárgyak igen jelentős részét az enyészettől.
Mint a Metazinban már olvasható volt, az ügy korántsem francia sajátosság: Németországtól Amerikáig mindenütt szó van róla a nyugati világban. A londoni Guardianben Simon Jenkins a visszaszolgáltatás mellett érvel. Megemlíti, hogy az afrikai országok egymással versengve jelentik be egyre újabb visszaszolgáltatási igényeiket, néha ugyanazokra a tárgyakra is. A híres benini bronzszobrokra például Nigéria is igényt tart, mert a műkincsek ott találtak nyugati gazdára a XIX. században. A brit Nemzeti Múzeumból csakugyan Nigériába kerülnek a szobrok, mert azt már nem vizsgálja senki, hogy az egyik afrikai területről vajon nem hadizsákmány gyanánt kerültek-e át a különféle műkincsek egy másikra. Érdekes módon azonban Nigéria elméletileg kölcsönbe kapja a szobrokat Londontól, habár „állandó kölcsön” gyanánt. Jenkins azzal vigasztalja a londoni múzeumlátogatót, hogy, mint André Malraux mondta, a múzeum amúgyis mesterséges valami, hiszen tárgyai valós közegükből kiragadva, olyan környezetben szerepelnek ott, amelyhez semmi közük. Olyan ez a műtárgyaknak, mintha mauzóleumba temették volna őket. Így Malraux. Jenkins azonban megjegyzi, hogy manapság, amikor repülőgéppel, megfizethető áron igen messzire is el lehet utazni, nem feltétlenül szükséges minden érdekes műtárgyat a nyugati fővárosok nagy múzeumaiban tartani. Különben is, a háromdimenziós nyomtatás korában egyszerű bármiről hű másolatot készíteni. A Victoria and Albert múzeumban most nyílt meg az öntött szobormásolatok renovált udvara, és Jenkins szerint senkit sem zavar, hogy a Dávid eredetije a Palazzo della Signoria előtt áll Firenzében. Az afrikai szobrok spirituális üzenete inkább csak az ottaniakat érinti meg, vigyék hát az eredetit.
A Macron elnök által felkért szakértők is hasonló következtetésre jutottak. Az Európán kívüli kulturális örökséget bemutató Quai Branly Múzeum, amelyet 12 éve nyitottak meg, előbb-utóbb kiürülhet, de sebaj, a szerzők úgy gondolják, úgysem az eredetiség adja meg egy-egy tárgy kisugárzását, hanem a körítés, amellyel a múzeum bemutatja.