Nyomtatás

A megkövesedett elit átka

2019. január 3.
A megkövesedett elit átka

A tavalyi a populizmus éve volt. A háttérben az áll, hogy megcsontosodtak a kiváltságos helyzetek, és ez oligarchiává tette az elitet. Ettől nőtt nagyra az elitellenesség, s ezért nem hat a populizmus ellen, ha az elit kiátkozza. 

A köztársaság első harminc évében jelentős mértékű elitcsere zajlott le, negyven éve azonban az elit bezárkózott, és a vezető pozíciók szinte öröklődnek” – olvassuk Ernesto Galli della Loggiától, a Metazin régi ismerősétől a Corriere della Serában.

A populista áramlat sikerét Olaszországban az jelezte, hogy a tavalyi választáson az Öt Csillag Mozgalom kapta a legtöbb szavazatot, és egy másik elitellenes párttal, a Ligával koalícióban kormányoz. Az elemzők azóta is kétségbeesetten találgatják, miképp lehetséges, hogy hagyományos pártjaik háttérbe szorultak. Galli della Loggia alapvetően két kategóriába sorolja megfejtéseiket. Az egyik magyarázat a baloldal elpolgáriasodásában jelöli meg a fő okot. A kommunisták mérsékelt fordulata nyomán a baloldali politika képtelenné vált a népi elégedetlenség képviseletére, sőt, egyre inkább és egyre több ügyben az elit álláspontját képviselte. A másik, ezzel nem ellentétes, de ettől mégiscsak eltérő elmélet arra vezeti vissza az elit elleni lázadást, hogy a vezető rétegek egyre inkább a globalizációval azonosulnak, továbbá a multikulturalizmust, a tömeges bevándorlást és a politikai korrektséget hirdetik.

A liberális szociológus-történész mindkét magyarázatban sok igazságot lát. Úgy véli azonban, hogy mindkettő eltekint az olasz elit egy fontos sajátosságától. Mielőtt részletesen kifejtené, miről van szó, elismeri, hogy az elit és a demokrácia elvben ellentmondanak egymásnak. Ezt már az ókori Athén is felfedezte, és mint Arisztotelésztől tudjuk, azért vezette be a cserépszavazásos száműzetés intézményét, hogy el lehessen távolítani a városállamból azokat, akik a többiek fölébe akarnak kerekedni. (Más kérdés, hogy az ókori Athénban az egyszerű nép egyáltalán nem rendelkezett politikai jogokkal, hiszen a népgyűlésen csak az athéni szabad családok férfitagjai, az összlakosság alig tíz százaléka vett részt.)

A modernebb és egyre összetettebb társadalmakban már elvben sem lehetett fenntartani azt a fikciót, hogy elit nélkül is meg lehet lenni (bár hozzátehetjük, hogy a történelem során nagy mozgalmak képviselték ezt az utópisztikus elképzelést). A demokráciában azonban az elit legitimitásának Galli della Loggia szerint van egy szigorú feltétele: hogy ne a kiváltság és származás juttasson valakit az elit soraiba, hanem az érdem. A társadalom addig fogadja el az elitet a demokráciában, amíg úgy látja, hogy a jobbak kerülnek vezető posztokra. Olaszországban jellemzően nem így van. A meritokrácia biztos jele, ha az elitben állandó cserélődés zajlik. Olaszországban viszont a nyolcvanas évek óta befagyott az elit megújulása. Az egyetemeken, az állam felső rétegeiben, a médiában, az államigazgatás felső szintjein, a bíróságokon, a diplomáciában, sőt a könyvkiadásban, a filmiparban és az előadóművészetekben is szinte öröklődnek a pozíciók. Persze a generációk között van szakmaváltás, de az elitből kikerülni, illetve oda bekerülni nagyon nehéz. Így aztán megszakad a vezető, illetve a népi rétegek közötti kommunikáció, ennek pedig az a következménye, hogy rengeteg tehetség megy veszendőbe, továbbá az elit elveszti a társadalom növekvő részének bizalmát. Az elit zártságát jellemző tényezők között Galli della Loggia megemlíti a magas átlagéletkort (a negyvenéves vezető ritka, mint a fehér holló), a nők kirívóan alacsony arányát, s végül az elit tagjainak balközép származását vagy neveltetését. Az így, hasonszőrűség alapján kiválasztott vezetők aztán nehezen hoznak önálló döntéseket, a felsőbbség akaratát lesik és ódzkodnak a változásoktól. Az ilyen elit az oligarchia szótári meghatározását jeleníti meg. Mi sem természetesebb, mint hogy nő az elégedetlenség vele szemben, és hogy hatástalan, ha éppen az elit próbálja hitelteleníteni az oligarchia kiváltotta populista reakciót.