Nyomtatás

Filozofikus trollkodás

2019. január 24.
Filozofikus trollkodás

A filozófus lételeme az ellentmondás és a kákán is csomót kereső fogalmi elemzés. Nem csoda hát, ha sokan szociopatának, de legalábbis pökhendi trollnak nézik. A problémával szembesülő fiatal amerikai filozófus elismeri, hogy van némi igazság a vádakban.

A Princeton posztdoktori kutatójaként rádöbbentem, hogy az emberek jó eséllyel tarthatnak engem ostoba szamárnak” – olvassuk Jonny Thakkar ifjú filozófus eszmefuttatását a Point magazinban.

Thakkar felismerését egy kutatói szeminárium szülte. Thakkar, ahogy jó filozófushoz illik, egy fogalomhasználati pontatlanságra mutatott rá régészkollégája előadása után. A résztvevők reakciói nem hagytak kétséget felőle, hogy a szeminárium résztvevőinek zöme rosszindulatú okostojásként könyvelte el Thakkart, mivel a régészeti prezentáció lényegi mondanivalója szempontjából irreleváns fogalmi fejtegetésbe bocsátkozott. Thakkar elismeri, hogy már máskor is – finoman szólva – szamárnak (az angol eredetiben az ennél jóval gorombább ’arsehole’ szerepel) érezte magát hasonló megjegyzéseiért.

A laikusok gyakran már a ’filozófus’ szó hallatán rásütik az emberre a szamár bélyegét – írja Thakkar. Nem is alaptalanul, hiszen a filozófusok jellemzően olyan problémákkal foglalkoznak (igen alacsony fizetésért), amelyeket az emberek többsége egyáltalán nem tekint problémának. Ettől persze még nem lenne szükségszerű, hogy sokan tudálékos Besserwissernek avagy szociopatának higgyék őket. Viszont a filozófusok lételeme mégiscsak a vita, a logikai ellentmondások kimutatása, illetve a pontatlan fogalomhasználat leleplezése. A filozófiai viták zöme gyakran paradoxonokba torkollik. Az ilyesmi az egyetem falain kívül, a mindennapi életben valóban öncélú, sőt fontoskodó szőrszálhasogatásnak számít (annak ellenére, hogy a tudós filozófusok persze lényegi különbséget látnak a filozófiai elemzés szigora és a mezei trollkodás között). A bajt csak tetézi, hogy a fogalmi elemzésre hivatkozva gyakran olyan kérdésekbe is beleártják magukat, amelyeknek tartalmi részéhez egyáltalán nem konyítanak.

Kézenfekvő megoldás lenne, ha a filozófus a kaptafánál maradna. A filozófia tudományos művelését el lehetne választani a közélettől – veti fel Thakkar. Kant is ilyesmivel próbálkozott, ám meg is kapta érte a magáét a tudós utókortól – megalkuvással vádolták. Ráadásul, teszi hozzá Thakkar, az elefántcsonttoronyba zárkózó filozófusnak esélye sincs rá, hogy jobbá tegye a világot és kivezesse a tudatlan pórnépet a tudatlanság barlangjából. Amit pedig sok filozófus nemcsak küldetésének, de legfőbb örömforrásának is tekint, még akkor is, ha maga sem tud megfelelni az általa javallt normáknak.

De a köznapi emberekhez történő leereszkedés sem kecsegtetőbb lehetőség a filozófus számára. A köznapi gondolkodás ellentmondásainak leleplezése még akkor is veszélyes, ha közben a filozófus saját magát is tudatlannak állítja be, teszi hozzá Thakkar. Az ilyen filozófust a társadalmi normák ellenségének, cinikusnak, sőt felforgatónak fogják tartani. Szókratész példája ékes bizonyíték rá, hogy a nép nem nézi jó szemmel, ha a filozófus magát az istenek által az emberek felrázására, csipkedésére rendelt bögölynek tekinti, és elbizonytalanítja őket a széles körben elfogadott társadalmi szokások és normák érvényességével kapcsolatban.

Talán mindenki azzal jár a legjobban, ha a filozófus önvizsgálaton keresztül próbája megérteni és megismerni a világot, mint ahogyan például Montaigne próbálta, zárja esszéjét Thakkar.