„A demokrácia nem létezhet egészséges mértékű névtelenség nélkül” – olvassuk Damien Leloup internetes szakírótól a Le Monde-ban.

Emmanuel Macron elnök szerint az információáramlás demokratikus higiénéjének nélkülözhetetlen feltétele, hogy a közösség „fokozatosan kiiktassa a névtelenség minden formáját” az internetről. Ha a szerzőknek minden közlésüket nevükkel kell vállalniuk, bizonyára kevésbé terjednek majd a valótlan tényállítások és a radikális buzdítások. Így gondolja az elnök, és nincs egyedül. Az egyik nagy szakszervezeti konföderáció, a CFDT főtitkára lelkesen támogatta az elképzelést.

Pedig a névtelenségről bőséges kutatási anyag áll rendelkezésünkre, s ez egyértelműen bizonyítja, hogy a közlések radikalizmusára alig érzékelhető befolyással van, hogy nevesíti-e magát a szerző. Ráadásul a névtelenség valójában korlátozott. Tavaly nyáron két férfit felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek, amiért egy újságírónőt életveszélyesen megfenyegettek az interneten – névtelenül. Ugyancsak felfüggesztett börtönbüntetést kapott az a két férfi, aki két éve a Kommunista Párt szóvivőjét inzultálta névtelenül az interneten. Az internetszolgáltatók, a társasági oldalak gazdái (mint a Facebook), a levelező programok szolgáltatói (mint a Google) normális esetben nem tudhatják, kik vagyunk, de meg tudják állapítani, és meg is állapítják, ha jogszabályt sértettünk és eljárás indul ellenünk. Ha viszont nem sértünk jogszabályt, akkor jogunk van a névtelenségre. Ennek megakadályozásához kínai típusú ellenőrzési rendszerre lenne szükség, márpedig demokráciákban az ilyesmi ma elképzelhetetlen. Sőt, demokráciákban éppenséggel nélkülözhetetlen bizonyos mértékű névtelenség. Például a választás titkos. Ugyancsak titkos, hogy az esküdtszékek melyik tagja hogyan szavazott (kivéve, ha egyhangú a döntés). Ezekben az esetekben a névtelenség a szabad döntés garanciája.

Igaz, a trollok és a radikálisok dolgát megkönnyíti, hogy a névtelenség mögé bújhatnak, De megkönnyíti mindenki másét is, aki olyan tényeket vagy véleményeket közöl, amelyek befolyásos valakik érdekeit sértik. Ha arra köteleznének, hogy mindig kifüggesszük magunkra a névjegyünket, azzal azt követelnék meg tőlünk, hogy minden megnyilvánulásunkról minden ismerősünk értesülhessen. A kollégáink, a szomszédaink, a rokonaink, a főnökeink, az ügyeinkben eljáró hivatalnokok, és így tovább. Az ilyen megoldások hatásának is nagy a szakirodalma: chilling effectnek, dermesztő hatásnak nevezik. Ha névvel kell vállalnunk a normától eltérő véleményünket, egyfajta öncenzúra az eredmény. Sőt, még internetes olvasási szokásainkban is érvényesül ez a hatás. Amikor 2013-ban a Wikileaks-iratokból kiderült, hogy az amerikai hatóságok rengeteg adatot rögzítenek az állampolgárok internet-böngészési szokásairól, egyszeriben 20 százalékkal csökkent a kényes témákat taglaló internetes oldalak látogatottsága.

Hogy ezek után mit tehetünk az internetes trollkodás és álhírterjesztés ellen, már abban a gyakori esetben, ha nem törvénysértéssel van dolgunk, arra nézve Leloup csak annyit tud javallani, hogy tanulmányozzuk a bonyolult okokat, amelyek a jelenséget előidézik. Például, hogy könnyebb valakit megtámadni, megrágalmazni, ha nem szemtől szembe kell, hanem személytelenül, továbbá, hogy bizony radikalizálódnak a vélemények, a véleménycsoportok pedig egyre inkább magukba zárkóznak. Megoldásnak kevés, de lehet, hogy – mint oly sokszor – nincs is megoldás.