„Saint-Denis fiataljai nem kapják meg ugyanazt az iskolától, amit mások” – írja tizenhárom frissen érettségizett diák a Le Monde-ban.

Párizs északi külvárosában egész negyedek lakói szinte kizárólag bevándorló családokból kerülnek ki. A Jacques Feyder gimnázium tanulói is többnyire arab vagy fekete-afrikai bevándorlók leszármazottai. Igaz, azt írja a tizenhárom diák, hogy van köztük zsidó is, de arrafelé ez egyáltalán nem jellemző. Származásukra nézve, mint írják, algériaiak, irániak, szudániak, srí-lankaiak, elefántcsontpartiak, tunéziaiak és malik.

Kétségkívül elképesztő állapotokról számolnak be. Az iskola felújítása elhúzódott, emiatt egy hónappal később kezdődött a tanév. De még akkor is javában zúgtak a gépek, csörömpölés dobogás, légkalapácsok dübögésének zaja töltötte be a tantermeket. Amíg az iskola egy részében még nagyban zajlott az építkezés, a maradék termekben összezsúfolódott diákok a melegebb hónapokban majd’ megsültek, télen majd’ megfagytak. Ha leszakadt az ég, az esővíz elárasztotta a tantermeket, hiába fektettek le odabenn pallókat, csak átáztak a cipők. A nyolcszáz lányra a tanév végén is összesen két olyan vécé jutott, amelyben működött a világítás. Az év elején mindegy is volt, mert egyetlen vécé sem működött. Akkor hazaengedték a diákokat a dolgukat végezni. Az iskola bejárata fölé persze kiírták, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, akárcsak a nem bevándorlók lakta kerületekben, de a levélíró diákok nem hiszik, hogy ott is előfordulhatna ilyesmi.

A tanítási körülmények ellenére a levél valóságos stilisztikai remekmű. Igaz, a Világi szolidaritás nevű alapítvány segített a fogalmazásban, és azt is tudhatni, milyen prioritások foglalkoztatják a munkatársait, mivel szükségesnek tartották mindjárt az elején közölni, hogy hetero- és homoszexuális egyaránt akad a tizenhárom frissen érettségizett fiatal között, bár nem világos, ez hogyan függ össze a beázással és a fűtés hiányával. Fontosnak tartják tudatni továbbá, hogy valamennyien franciák, habár ha nem volnának azok, akkor sem lenne helyénvaló bokáig érő hideg vízben tanulniuk az esős napokon. Egyúttal szudániak, malik, srí-lankaiak, irániak, tunéziaiak is, mint írják.  Ez ugyanis az örökségük. Franciának pedig érdekes módon nem az állampolgárságuk miatt érzik magukat, hanem mert a Francia Köztársaság eszméit vallják magukénak, holott ehhez nem kellene franciának lenni. Mindenesetre tudtul adják, hogy jóllehet szüleik még meghúzták magukat, mivelhogy alkalmazkodni akartak a befogadó ország népéhez, ők a hármas jelszóval járó jogokat követelik, elsősorban is az egyenlőséget. És – mint a többségi társadalomnak írják – „akár veletek, akár nélkületek, meg fogunk küzdeni érte”.

Nem vitás, Saint-Denis és az egész környék mostoha sorsra ítéltetett. Minden lakosra jut egy-egy bűncselekmény egy év lefogása alatt, mégis kevesebb az ezer lakosra jutó rendőr, mint más, békésebb környékeken. A munkanélküliség másfélszer akkora, mint az országos átlag. Postásból mégis kevés van, a posta szüntelen állást hirdet ottani szolgálatra. A tanárok egyharmada egészen kezdő, és a fele két éven belül másutt keres munkát. Ezek az adatok egy hivatalos jelentésből valók, amely tavaly került a Nemzetgyűlés elé. Nem mintha nem lehetett volna addig is tudni, hogy milyen az élet e gettószerű lakókörnyezetekben, ahol már tizennégy évvel ezelőtt is valóságos lázongás pusztított, de egy hivatalos jelentés mégiscsak más. A miniszterelnök nyomban el is rendelte, hogy szakbizottságok alakuljanak a legfontosabb ügyek rendezésére: létre is jött az igazságügyi, a rendészeti, a közoktatási bizottság, meg egy negyedik, amely azt hivatott elérni, hogy vonzóbb legyen Saint-Denis-ben közhivatalt betölteni. A szeptemberben elfogadott idei költségvetésben egyetlen centet sem irányoztak elő ezekre az új célokra. Majd talán a jövő éviben lesz rá pénz. Addig is egy saint-denis-i iskola körül öltözetükről ítélve muzulmán anyák minden nap élőláncot vonnak, hogy tiltakozzanak az iskolában működő kábítószerkereskedelem ellen.