„Olaszországban az antifasizmus ahelyett, hogy egyesítette volna a jobboldalt a baloldallal, elválasztotta őket egymástól” – írja Ernesto Galli della Loggia a Corriere della Serában.
Az olasz baloldal gyakran ostorozza Itáliát, amiért sokkal kevésbé antifasiszta, mint más demokratikus országok. Ezért pedig, úgymond, a jobboldal a felelős, mert nem száll szembe a fasizmussal, s az antifasiszta harc teljes terhe így a baloldalra hárul. Galli della Loggia a La Repubblica júniusi cikkére reagál, amelyben Michele Serra nagyjából ezt az álláspontot fejti ki, annak kapcsán, hogy az ANPI, a kommunista gyökerű olasz partizánszövetség a CasaPound nevű ifjúfasiszta központ bezárását követeli. A baloldali szerző úgy gondolja, hogy a fasiszták azért juthatnak levegőhöz, mert a jobboldal mindmáig nem hozott létre antifasiszta konzervatív pártot, és más nyugat-európai országokkal ellentétben nem vesz tudomást a fasiszta veszélyről.
Galli della Loggia nem látja be, hogy a fasizmus jelentős veszélyt jelentene Olaszországra nézve. Ő is visszataszítónak minősíti a Serra cikkében említett eseteket, például egy mozi baloldali fiatalokból álló közönsége elleni támadást. Időnként meg-megtámadnak egy-egy meleg párt; antiszemita fiatalok kiásták a holokauszt római áldozatainak emlékére a járdákon elhelyezett botlatóköveket, mások pedig Mussolinit dicsőítő falfeliratokat helyeztek el. A Lazio futballcsapat törzsszurkolói tábora, az „Északi Kanyar” pedig fasiszta karlendítéssel szokta felhívni magára a figyelmet. De Galli della Loggia szerint Svédországban, Németországban vagy Hollandiában ennél nagyobb befolyással rendelkeznek szélsőjobboldali erők, Spanyolországban pedig erős pártja van a Franco-rendszer iránti nosztalgiának. Általában is igaz azonban, hogy a hagyományos mérsékelt pártok iránti bizalom csökkent, és új, Galli szerint antidemokratikus és antiliberális pártok erősödnek meg. Mindezt ő nem írná egyszerűen a mérsékelt jobboldal számlájára. A hagyományos pártok – elsősorban pedig a baloldal – semmilyen válasszal nem szolgáltak a társadalom mai működési zavaraira, fejtegeti a liberális szociológus.
Ami azonban kifejezetten a fasizmust illeti, az olasz baloldalnak van egy egészen sajátos mulasztása is. Ez viszont nem is a fasizmussal, hanem az antifasizmussal kapcsolatos. Nem igaz ugyanis, hogy a mérsékelt jobboldal ne lenne, és ne lett volna antifasiszta az elmúlt évtizedekben. Csakhogy a baloldal ezt nem ismerte el. 1943 nyarától, amikor is Mussolinit leváltották a kormány éléről és letartóztatták, majd a náci Németország kommandósai kiszabadították és Észak-Olaszországban létrehozatták vele a Szociális Köztársaságot, partizánháború zajlott a német megszállók ellen, s ebben a kommunisták jelentős szerepet játszottak, illetve a partizánok közül nagyon sokan csatlakoztak a kommunista párthoz. A kommunisták ezen az alapon szinte kisajátították maguknak az antifasizmus fogalmát. Ami arra is jó volt, hogy a maguk antidemokratikus vonásairól ne essék szó. Ezen antidemokratikus vonások közé tartozott az is, hogy előszeretettel minősítettek fasisztának mindenkit, aki ellenük vagy a Szovjetunió ellen fordult.
Franciaországban ez nem volt lehetséges, mert az antikommunista de Gaulle volt a nemzeti ellenállás legismertebb alakja. Németországban más okokból nem sajátíthatták ki maguknak a kommunisták az antifasizmus fogalmát: az alkotmánybíróság betiltotta a Kommunista Párt működését. Németországban és Franciaországban tehát képtelenség lenne lefasisztázni a mérsékelt jobboldalt – véli Galli della Loggia. Pedig az ilyesmi valójában nem állt meg a nemzeti határoknál. Német baloldali körökben az ötvenes-hatvanas években Franz-Josef Strauss bajor keresztényszociális vezetőt szinte naponta minősítették fasisztának. Franciaországban pedig de Gaulle tábornok kapott hasonló minősítést a kommunistáktól 1958-as visszatérésének idején.