Nyomtatás

Kína pártállami modernizációja

2019. október 15.
Kína pártállami modernizációja

Az évezred elején a kínai vezetés úgy gondolta, hogy a hatalmas ország egyelőre nem érett meg a demokráciára. Ma azonban, az elmúlt évtizedek szédületes gazdasági sikereinek tudatában már hosszú távon is a pártállami rendszert tartja megfelelőnek.

Várathat-e magára az ötödik, a politikai modernizáció a Kínai Népköztársaság kikiáltásának századik évfordulójáig, 2049-ig?” – kérdezi az Asialyst weblapon Hubert Testard politológus, Kína-szakértő a hetvenedik évfordulón.

A „négy modernizáció” az első kommunista reformer vezető, Teng Hsziao-ping jelszava volt a hetvenes évek legvégén, és négy fejlesztési területet jelölt meg: a mezőgazdaságot, az ipart, a tudományt és technikát, valamint a honvédelmet. Az ötödiket, a politikai rendszert szóba sem hozta, sőt, tíz évvel az első négy meghirdetése után ő is támogatta a demokráciát követelő legendás Tienanmen téri diáktüntetések szétverését.

Testard más szerzőkhöz, például az Izvesztyija szemleírójához, Natalija Portyakovához hasonlóan megállapítja, hogy az elmúlt harminc év során Kína a harmadik világból az élvonalba küzdötte fel magát. Portyakova megemlíti, hogy Mao elnök idején minden erőfeszítés ellenére Kína elmaradott ország maradt, s a félresikerült modernizációs kampányok több kárt okoztak, mint amennyit használtak. Az elmúlt harminc év viszont az életszínvonalban és a gazdaságban példátlan emelkedést hozott, „habár nem minden ellentmondás nélkül”.

Testard ezeket az ellentmondásokat részletes elemzésnek veti alá. Jelentős változásnak tekinti, hogy a magántőke szerephez jutott a kínai gazdaságban, de megjegyzi, hogy az utóbbi hét évben, Hszi Csin-ping elnök hivatali ideje alatt még némi visszaállamosítás is történt. A legnagyobb 92 vállalat közül 82 állami, a külföldi beruházások 80 százalékát a nagy állami cégek adják, a hazai szolgáltatások felét állami cégek nyújtják, s konkurencia hiányában az árak mesterségesek, vagyis Kína gazdasága nem tekinthető teljesjogú piacgazdaságnak. Ezzel vannak összefüggésben a mai amerikai szankciók is. Portyakova is elismeri, hogy az amerikai szankcióknak van objektív alapjuk, mindazonáltal mégiscsak annak sajátos elismeréseként értelmezendők, hogy Kína ma egyenrangú versenytárs.

Testard a fenntartható növekedés gátjának tekinti a megdöbbentő jövedelmi különbségeket. Kína ma a világ legegyenlőtlenebb országai közé tartozik. Portyakova a demográfiai problémákat is súlyosnak tartja: az egy család egy gyermek politika következtében ma legalább ötvenmillió férfi hiányzik a társadalomból, továbbá a népesség elöregedése nagy terhet ró majd a nyugdíj- és egyészségügyi költségvetésre, ami gátolhatja a növekedést. Mindkét elemzés megemlíti azonban, hogy a teljesen általános, 90 százalék fölötti abszolút szegénységet mára 3 százalék alá szorították Kínában.

Testard az „új selyemút” terveket úgy értelmezi, hogy Kína kétoldalú kapcsolatok rendszerét építi ki, és részben infrastrukturális beruházásokhoz nyújtott hitelekkel köti magához a partnereket. Amerika fokozottan befelé fordul, a multilateralizmusnak tehát egyetlen jelentős képviselője marad a színen, az Európai Unió.

Ami „az ötödik modernizációt” illeti, Portyakova szerint Kínában immár felnőtt egy új nemzedék, amelynek igénye van a demokráciára, s ezt nem lenne tanácsos figyelmen kívül hagyni. Testard viszont úgy látja, hogy az új nemzedék erősen individualista, elszigetelt életet él az okostelefonok és a társasági weboldalak világában. A demokrácia zászlaját manapság csak a hongkongi tiltakozók emelik magasra. A francia kutató úgy véli, hogy Pekingnek inkább a vagyoni egyenlőtlenségek miatt kell aggódnia. De attól is csak akkor, ha drasztikusan lelassul a növekedés. Mert eddig az életszínvonal gyors emelkedése kompenzálta a jövedelmi különbségek növekedését. Saját kérdésére tehát lényegében úgy válaszol, hogy a közeljövőben a politikai demokratizáció aligha ég a kínai kommunista vezetők körmére.