„A 2019-es év az agresszív társadalmi tömegaktivitás szembeszökő erősödését hozta, s meglehet, világmérető káosz kibontakozásának jele ez” – olvassuk Andrej Bisztrickij vezető moszkvai politológustól az Izvesztyijában.

Chilétől Franciaországig, Ecuadortól Irakig, Katalóniától Iránig, Hongkongtól Indiáig egymás után törtek ki tömeges tiltakozások, éspedig a legkülönbözőbb ügyekben, a legszerteágazóbb okok miatt. Némelyik hamar véget ért, pedig nem érte el célját, más esetekben a tüntetések nem szűnnek, annak ellenére sem, hogy a hatóságok teljesítették a tiltakozók eredeti követeléseit. Libanonban az robbantotta ki a tiltakozást, hogy fizetőssé tették a WhatsApp nevű csevegőprogramot. Persze nem ez volt az igazi ok, hiszen ezért nem kellene a kormány és az egész elit távozását követelni. Chilében a metrójegyek árának emelése volt szikra. Igaz, korábban sem volt ez másként: az arab tavasz egy munka nélkül maradt tunéziai fiatal öngyilkossága nyomán robbant ki. Bisztrickij szerint azonban a mostani nyugtalanságnak aggasztó új jellemzői is vannak.

Szám szerint hármat említ, de mindegyik összefügg az internet rohamos terjedésével. Egyetért a Metazinból is régóta ismert megállapításokkal, melyek szerint naivnak bizonyult a két és fél évtizeddel ezelőtti hit, hogy az internet majd a tudás és a világosság korát hozza el az emberiségnek. Ő is felpanaszolja, hogy a világháló olyan része a közszférának, ahol akadálytalanul terjed a mosdatlan, ostoba beszéd és a babona; hódítanak az összeesküvés-elméletek és a minden alapot nélkülöző álhírek. Ezeknek birtokában az önálló gondolkodásra szerinte képtelen emberek tömegei egyszeriben tájékozottnak érzik magukat, és úgy látják, hogy tájékozottságuk felhatalmazza őket az akár erőszakos cselekvésre is.

Nem arról van szó, hogy ne lenne okuk tiltakozni, hanem hogy ezen az alapon a tiltakozás csak rombolni képes, építeni nem. Ha egyszer maguk sem tudják, mi a tiltakozás valódi oka, akkor nem csoda, hogy nem érnek célt, és az sem véletlen, hogy tiltakozásuk szervezetlen, nem termel ki vezetőket, akik tárgyalni lennének képesek a megoldásról – de hiszen az sem világos, hogy mit kellene megoldani.

A fiatalok részvétele a történelem során korábban is meghatározó volt a tiltakozó mozgalmakban, mostanában azonban az idősebb nemzedékek élete már olyan hosszú, olyannyira jó karban tartja őket az egészségesebb életmód és az egészségügy, hogy a fiatalabbak úgy érzik, beláthatatlan ideig képtelenek lesznek feljebb jutni a társadalmi ranglétrán. Ráadásul a ranglétrán elfoglalt helynek megfelelő jövedelmi különbségek egyre nagyobbak, habár az is igaz, hogy egyre kevesebben élnek kifejezett nyomorban. Mindeközben jelentősen meggyengültek azok az intézmények, amelyeknek révén a fiatalok belenőnek a társadalomba. A család, az iskola, az egyház, a hadsereg, a szakszervezet, a politikai párt és más intézmények egyre több helyen már nem szolgálják a fiatalok szocializációját. A televízió sem játssza már azt az integráló szerepet, amelyet a második világháború után évtizedekig betöltött. A társasági oldalak és egyéb hasonló internetes újdonságok pedig sokkal inkább elválasztják egymástól az emberek különböző csoportjait, semmint hogy valamilyen közös alapot teremtenének, amelyből kiindulva a polgárok között alapvető kérdésekben egyetértés alakulhatna ki. Bisztrickij szerint ez olyan helyzetet teremt, amelyben az elégedetlenség manipulálható, akár totalitárius célok érdekében is. Egyelőre azonban nem látja, kik lesznek mindennek a haszonélvezői.

.

 .