„Amerika hatvan éve kísérletezik azzal, hogy minden problémát a közgazdaság nyelvén fogalmazzon meg és próbáljon megoldani. Az eredmény lesújtó” – írja a Foreign Affairsben Paul Romer.
A szerző tudja, miről beszél, maga is közgazdász ugyanis, a Világbank alelnöke volt, amíg szakmai viták miatt tavalyelőtt le nem mondott. Korábban számos nagy amerikai egyetemen professzorkodott, és másfél évvel ezelőtt megosztva ő nyerte a közgazdasági Nobel-emlékdíjat növekedéselméleti munkásságáért.
A közgazdaságtan korlátozott alkalmazhatóságáról szóló elmélet éppenséggel nem új, a Metazinban is szó volt már például arról, hogy a bevett közgazdasági elméletek ma nem állják meg a helyüket a gyakorlatban, új viszont nincs. Egy másik megfogalmazás szerint a közgazdasági elméletek nemhogy előre nem képesek jelezni a válságot, hanem még utólag sem igen tudják megmagyarázni. Megint mások a bölcsészekkel állítják szembe a közgazdászokat, mondván, hogy az előbbiek sok okot szoktak keresni a jelenségek mögött, a közgazdászok viszont egyetlen egyre vezetnének vissza mindent. Ez a megközelítés a közgazdaságtant a valláshoz hasonlítja.
A két könyv azonban, amelyet Romer most ismertet, azt állítja, hogy az elmúlt jó fél évszázadban valóságos hatalomátvétel történt: a közgazdászok uralják a közpolitikai döntéseket. Akár arról van szó, miként lehetnének biztonságosabbak a gépkocsik, akár arról, mi legyen a lakáspolitika, a közgazdaság nyelvén és szempontjai szerint fogalmazzák meg és döntik el a problémát. Binyamin Appelbaum, a New York Times gazdasági szakírója A közgazdász órája című könyvében azt írja le, hogy az ötvenes években a közgazdászok még nem irányították a dolgokat. A nagy válság óta az volt a közmegegyezés, hogy a gazdaságot kordában kell tartaniuk a szakszervezeteknek és az államnak. Ez a hatvanas évektől változott meg, azután jött divatba, hogy le kell építeni az állami szabályozást, mert a piacnál jobb szabályozó nincs. Appelbaum az eredményt a várható élettartam alakulásán méri le. 1980-ban ez egy évvel hosszabb volt Amerikában, mint Európában, ma viszont két évvel rövidebb, és újabban csökken is.
Nicholas Lemann, a másik könyv, A tranzakció embere szerzője azt írja le, hogyan változott a nagy pénzügyi intézmények ethosza az elmúlt évtizedekben. Azelőtt a társaság jövője volt a fő tényező, amit a vezetők szem előtt tartottak, a nagy lazítás után viszont a minél több üzletkötés lebegett a szemük előtt. Romer megjegyzi, hogy Lemann következtetései egybevágnak Appelbauméival, de az utóbbi szerzőnek sokkal nagyobb figyelmet szentel. Éspedig azért, mert Appelbaum kimutatja, hogy a közgazdászok valóságos forradalmat hajtottak végre, és döntési pozíciókat vívtak ki maguknak olyan dolgokban, amelyek erkölcsi kérdések. Például, hogy szabad-e szigorúbban korlátozni az addiktív nyugtatók forgalmát. Nem volt gazdaságos korlátozni, hát nem is korlátozták, márpedig szerinte ez a magasabb halandóság egyik oka Amerikában.
A politika – írja Romer – kétféle kérdésben kell, hogy döntsön. Az egyik fajta szigorúan szakmai, ebben a maguk területén jó tanáccsal szolgálhatnak a közgazdászok. A másik erkölcsi: a jóról és a rosszról szól, ebben pedig nem segít a tudomány. Amelyik közgazdász magának vindikálja a jogot, hogy az erkölcsi kérdésekben övé legyen a döntő szó – figyelmeztet Romer –, az „annak tekintendő, ami: szélhámosnak”.