„Az Antifa mozgalom anarchizmusa a Nyugaton a 18. század óta jelen levő forradalmi szellemiség rokona: gyűlöli a hagyományos intézményeket, és erőszakot alkalmaz annak reményében, hogy ezzel alááshatja a hatalmat, és népfelkelést szít, amely elvezet az egyenlőség és az igazságosság utópiájához” – olvassuk a Law & Liberty konzervatív liberális magazinban William Smith politikai filozófus eszmefuttatását a sok helyütt erőszakba torkolló amerikai tiltakozási hullámról.

Mint arról a Metazin is beszámolt, a tüntetések szimpatizánsainak egy része bocsánatos bűnnek, sőt, az amerikai társadalom elégedetlenségét kifejező hagyományos, és ezért elfogadható eszköznek tekinti az erőszakot. A társadalomban ők vannak kisebbségben, hiszen közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak nagyobb része jogosnak tartja ugyan a tüntetéseket, ám az erőszakos fellépést elutasítja. Akadnak olyanok is, habár elvétve, akik szerint az erőszakot legalábbis részben a békés tömegbe vegyülő szélsőjobboldali csoportok szítják, hogy fokozzák az etnikai viszályt. Az FBI, amely amúgy hivatalból szemmel tartja a szélsőbaloldali Antifa-szervezeteket, nem talált Antifa-szálat az erőszakos események mögött, viszont, jóllehet szélsőjobboldali szál jelenlétéről sem szól a jelentése, „nem zárta ki” szélsőjobboldali provokátorok jelenlétét. A Szövetségi Nyomozó Iroda azóta bizonyára értesült róla, hogy az Antifa aktivistáinak egy csoportja Seattle városában megszállt, elbarikádozott, és „szabad térré” nyilvánított hat háztömbnyi területet.

A megmozdulások bírálói szerint mindenesetre az erőszak nemcsak illegitim, de céltalan is, hiszen csak a rendszerellenes dühöt fejezi ki, és semmilyen pozitív célt nem fogalmaz meg. Smith nem így látja. Szerinte az erőszak és a felháborodás nem spontán és nem artikulálatlan, hanem a radikális baloldali populista mozgalmárok stratégiai eszköze. Az erőszak célja a politikai és a társadalmi rendszer átalakítása, és – mint Loren Balhorn történész, az antifasiszta mozgalmak kutatója a Jacobin hasábjain kifejtette – egy egyenlőségen alapuló társadalom megalapítása. Ezt pedig radikális eszközökkel szeretnék elérni. A fennálló rend alapintézményeit akarják lebontani, mert azt gondolják, hogy ezek korlátozzák a népakarat érvényesülését, az pedig elfogadhatatlan.

A radikális demokráciát hirdető baloldaliak, ahogyan korábban a jakobinusok is, Jean-Jacques Rousseau demokráciafelfogásának követői – véli Smith. A francia filozófus a közvetlen demokrácia híve volt, és ellenzett minden olyan intézményt, amely korlátozta volna a nép általános akaratának érvényre juttatását. Mindenekelőtt a hatalom megosztását és a fékek és ellensúlyok rendszerét, amelyek az amerikai alkotmányos rendszer alapjai, és amelyek éppen a többség zsarnokságát hivatottak megakadályozni. Mint már Rousseau kortárs bírálói is rámutattak, ez a radikális demokráciafelfogás kéz a kézben jár az erény és az igazságosság ruhájában tetszelgő politikai erőszakkal.

Cikke végén Smith azt fejtegeti, hogy a liberális tábor behódolni látszik a baloldal rendszerellenes radikalizmusa előtt, ezért csak a konzervatívok védhetik meg a hatalommegosztáson és az egyéni jogok tiszteletén alapuló intézményrendszert. Igaz, a liberális szakirodalomban évek óta az a fő politológiai téma, hogy a jobboldalon is a szintén Rousseau ideológiai örököseinek számító populisták állnak győzelemre a régi vágású konzervatívokkal szemben.