„Amerika jelenlegi kedvenc könyve egy rasszista értekezés” – olvassuk John McWhortertől, a Columbia Egyetem professzorától az Atlantic magazinban.

Robin DiAngelo, a „fehér tudományok” szakértője 2018-ban jelentette meg Törékeny fehérek, avagy miért is nehéz a fehéreknek a rasszizmusról beszélni című könyvét, s műve az idei nyárra a New York Times bestsellerlistájának élére ugrott. (Jelenleg már csak a második: Mary L. Trump, az amerikai elnök unokahúga megelőzte Donald Trumpról írt könyvével.) A hirtelen jött népszerűség minden bizonnyal a George Floyd halála után fellángolt tüntetéseknek és a rasszizmussal kapcsolatos viták kiéleződésének tudható be. DiAngelo legfőbb mondanivalója szerint az amerikai társadalmat velejéig áthatja az intézményesített rasszizmus, és ezt csak akkor lehet felszámolni, ha a fehérek mélyen magukba néznek, szembesülnek rasszista előítéleteikkel, hogy aztán megpróbáljanak kigyógyulni belőlük. DiAngelo értelmezésében minden fehér rasszista – de van, aki ahhoz is gyenge, hogy ezt beismerje. A legsúlyosabb esetek azok, akik azt állítják, hogy etnikai szempontból színvakok, vagyis egyáltalán nem tartják lényegesnek mások etnikai hovatartozását.

A könyv népszerűsége óriási felzúdulást váltott ki nemcsak konzervatívok körében, hanem a liberális oldalon is. A pakisztáni származású Kenan Malik abszurdnak tartja DiAngelo tézisét, miszerint minden fehér rasszista, és azt is, hogy a rasszizmust lényegében gondolatbűnként határozza meg, nem pedig előítéletes cselekvésként. Ez a megközelítés ugyanis azt sugallja, hogy a rasszizmus ellen érzékenyítéssel és pszichoterápiával kell harcolni, nem pedig intézményi reformokkal.

Matt Taibbi nemes egyszerűséggel áltudományos ostobaságnak nevezi DiAngelo eszmefuttatását, hozzátéve, hogy alapvetései a hitleri fajelmélettel mutatnak rokonvonásokat. DiAngelo átveszi a rasszizmus determinista logikáját, hiszen bőrszín alapján általánosítva rasszistázza a fehéreket, amikor azt állítja, hogy „a fehérek identitását a feketékkel szembeni elképzelések határozzák meg”, hozzátéve, hogy „nem lehetséges pozitív fehér identitás”. Taibbi megjegyzi, hogy DiAngelo bestsellerének logikája szöges ellentétben áll a faji megbékélést hirdető 20. századi polgárjogi aktivisták, többek között Martin Luther King szemléletével: nem az egyenlőséget és az összetartozást, hanem a faji alapú megosztás fenntartását szolgálja. A New York Times hasábjain Daniel Bergner azzal vádolja DiAngelót, hogy rasszista szellemiségű ostobaságaiból még anyagi hasznot is húz, hiszen előszeretettel tart drága érzékenyítő kurzusokat haladó imázsukra kényes vállalatok és iskolák számára. Bár az efféle oktatásnak, ha komolyan vesszük DiAngelo elméletét, nincs sok értelme. Mint arra Jonathan Chait a New York magazinban rávilágít, ha minden fehér kollektíve és menthetetlenül rasszista, akkor a feketék elleni előítélek ellen fölösleges is küzdeni.

McWhorter azzal egészíti ki a fenti bírálatokat, hogy DiAngelo nézetei őt személyében is sértik, akárcsak minden feketét, hiszen a szerző faji determinizmusa kollektív áldozatnak állítja be őket, akik saját erejükből képtelenek felemelkedni. McWhorter saját bőrén tapasztalta a feketékkel szembeni előítéleteket, ám ezek ellenére is sikeres karriert futott be. Ami saját bevallása szerint éppen annak tudható be, hogy Amerika kevesebb mint egy évszázad alatt jelentős utat tett meg a faji elkülönítéstől az esélyegyenlőség felé vezető úton.