Nyomtatás

Filozófia világjárvány idején

2020. október 1.

A járvány hasonlít a filozófiára, habár ez csak amolyan költői túlzás. Az viszont aligha kétséges, hogy a járvány gondolkozásra késztet, és a filozófia segíthet eligazodni az egzisztenciális kérdésekben.

A filozófia abban hasonlít a vírusjárványra, hogy prioritások felállítására sarkall, felhívja figyelmünket végességünkre, és arra kényszerít, hogy új problémákat vessünk fel” – olvassuk a Science Direct honlapon Lourdes Velázquez mexikói filozófustól.

Van azért már hasonlóság is, ha nagyon keressük. Például bizonyos filozófiai eszmékről is elterjedt nem egyszer, hogy veszélyesek az emberre nézve. Velázquez Szókratészt említi, akit gondolatai miatt ítéltek halálra, továbbá Spinozát, akit kiközösítettek, mert merész gondolatai voltak. A leghosszabban azonban Sartre esetét taglalja, akinek Zárt ajtók című színdarabját a háború után Nagy-Britanniában betiltották, a Piszkos kezek címűt pedig a Szovjetunióban volt tilos bemutatni, ami kevésbé meglepő. II. Pius pápa a háború után indexre tétette Sartre műveit, igaz, nem egészen két évtizeddel később VI. Pál megszüntette a tilos könyvek indexét, mint intézményt. Velázquez érdekes módon nem említ olyan eszméket, amelyeknek nevében emberek tízmillióit irtották ki, de annyit megjegyez, hogy akárcsak a vírus, a gondolat is ott kering az emberek között, és megváltoztathatja életüket: jobbra vagy rosszabbra fordíthatja.

Hogy aztán a járványban hasznát látni-e a filozófiának, az megint más kérdés. Közvetlenül semmiképp. A filozófia nem természettudomány, és nem is szokott a járványokkal foglalkozni, bár sok filozófus járványban vesztette életét, így Fichte, Hegel, Ockhami Vilmos, a mexikói Juana Inés de la Cruz nővér, és alighanem Szent Ágoston is. Akárhogy volt is azonban a korábbi évszázadokban, ez a mostani világjárvány felvet néhány filozófusnak való gondolatot, igaz, régen némelyik magától értetődő volt. Ilyen az, hogy az ember törékeny és sebezhető. Az elmúlt évtizedekben kezdtük mindenhatónak, a világ urainak érezni magunkat. Most viszont egyszeriben azon kapjuk magunkat, hogy nem élhetünk úgy, ahogy megszoktuk, és minden szédítő műszaki és orvostudományi haladás ellenére egyelőre ma sincs más eszközünk a járvány ellen, mint őseinknek volt: hogy elszigeteljük magunkat a többiektől. Általánosabban szólva, minél több mindent tudunk megoldani, annál több megoldatlan probléma áll elénk, mert ahogy bővül a tudásunk, úgy egyre nagyobb felületen érintkezünk a megoldandó problémák végtelen világával.

A filozófust az sem hagyja érzéketlenül, hogy az emberi összetartozás milyen új színben tűnik fel a világjárvány idején. Mindig is tudtuk, hogy tekintettel kell lennünk a közjóra, de a nagy individualizálódás ezt mégiscsak háttérbe szorította. Ott az állam, majd ő elintézi a dolognak ezt a részét, mi meg keressük a magunk boldogulását. Most a maszkviselés ügye mindezt más megvilágításba helyezi. Nem pusztán azért viselünk maszkot, hogy megvédjük magunkat, s nem is pusztán azért, hogy másokat megvédjünk a bennünk esetleg lappangó vírustól. Hanem azért is, mert tudjuk, hogy ha mindenki maszkot hord, akkor mi is nagyobb biztonságban leszünk.

Végül pedig azzal, hogy százezrek életének eddig ismeretlen betegség vet véget, közelebb kerül hozzánk a halál. Jobban átérezzük életünk ideiglenességét, és ez arra késztethet, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan érdemes élni. Platón, Cicero, Seneca, Montaigne és Schopenhauer nyomán. Platón úgy képzelte, hogy az államot filozófusoknak kellene kormányozniuk, mert ők tudják legjobban, mi a jó (és értettek egyébként mindenhez, a matematikától a haditechnikáig). Ma ez fel sem merül. De a filozófia ma is segíthet a gondolkodásban a döntéshozóknak – és mindenki másnak.