A francia sajtóban és irodalomban szinte kötelezővé vált az Amerika-ellenesség. A politikai kritika gyűlöletbe fordul. De a szélsőséges nézetek ellenhatást váltanak ki.
Franciaország régen az Amerika-kultusz hazája volt. Benjamin Franklin a szalonok kedvence volt párizsi követsége idején. Lafayette az amerikai és a francia forradalom közös hőse. Jeffersont bevonták a forradalom alapokmánya, az emberi és állampolgári jogok 1789-es nyilatkozatának megfogalmazásába. Tocqueville Amerikában kereste az európai demokrácia jövőjét. A manhattani Szabadságszobor a republikánus Franciaország ajándéka az Egyesült Államoknak.
Franciaország ma az Amerikával szembeni sértődöttség hazája. A megaláztatás, a gyengeség pillanataiban a franciákban feltámad a diadalmas Egyesült Államokkal szembeni ellenérzés. Épp abból merítenek új önbizalmat, hogy szembeszegülnek Amerikával. „Ez az, amit olyan jól megérzett De Gaulle, amikor az amerikaiak felszabadították Franciországot” – írja az Economist a francia Amerika-ellenességről szóló cikkében.
A sértődöttség mára az önáltatás ideológiájává vált. A franciák „azzal a mesével vigasztalják magukat saját kudarcaikért, hogy ami náluk rossz, az odaátról jön, és odaát még rosszabbul mennek a dolgok” – írja Jean-François Revel Az Amerika-ellenes megszállottság című könyvében, amelynek visszhangja a magyar sajtót is elérte.
Paul Berman nagyszabású szemlecikkben tekinti át az Amerika-ellenesség francia irodalmát. A New Republicban megjelent cikk könyvek sokaságát ismerteti, elemzi, kritizálja, s egyben – a 19. századi klasszikus szemlék stílusában – önálló tanulmány a könyvek tárgyáról. (Berman írása a Die Welt jóvoltából németül is olvasható.)
„Franciaországban – idézi Berman az antiamerikanizmus egyik hazai kritikusát – egyetlen nagy napilap vagy tv-állomás sem támogatta Szaddám megdöntését. A sajtónak ez az egyoldalúsága még a Németországban tapasztalható elfogultságot is felülmúlta.” Az Irak ellen indított háború kezdete óta olyan nagy nyomás nehezedik a francia újságírókra és publicistákra, hogy egy még nem befutott zsurnalisztának háromszor meg kell gondolnia, ha valami kedvezőt akar mondani az amerikai külpolitikáról. S miközben az amerikabarát hangokat szinte elfojtják, nagy sikere van az antiszemita összeesküvéselméleteknek, amelyek a szeptember 11-i terrortámadásokat a CIA és a zsidók ármánykodásával magyarázzák, vagy egyenesen azt állítják, hogy a World Trade Center lerombolását az amerikai imperialisták találták ki.
A szemleíró nem kritikátlan apologétája az amerikai külpolitikának. Álláspontját egy interjúban így foglalta össze: „Bush hülye, de Szaddám dolgában igaza volt.” Paul Berman a hatvanas évek mozgalmainak veteránja és eszmetörténeti krónikása azokkal rokonszenvezik, akiket – mint őt magát is – a radikális mozgalmakban szerzett tapasztalataik felvérteztek mind a baloldali, mind a jobboldali totalitarizmussal szemben. Ezért áttekintésének hősei a hetvenes évek „új filozófusai” és mai követőik, akik szembefordulnak az Amerika-ellenes konszenzussal.
André Glucksmann szeptember 11-e által inspirált könyve A gyűlölet diskurzusa címet viseli. „Amikor a gyűlöletet választjuk – foglalja össze Berman a régi újfilozófus alapgondolatát –, rájövünk, hogy a gyűlölet segít megszabadulni attól az érzéstől, hogy csalódnunk kellett magunkban.”
Glucksmann három példát tárgyal: nőgyűlölet, zsidógyűlölet, és a Nagy Sátán, vagyis Amerika gyűlölete. Önkényesen összeválogatott példák? Berman szerint nem: „Ez az a három pillér, amelyen a modern iszlamizmus nyugszik. Ez a háromféle gyűlölet fűtötte Homeinit, amikor meghirdette iszlamista forradalmát.”