„A nemzetek határai nem tűnnek el” – olvassuk a Quillette magazinban Mark W. Moffett fejlődésbiológus esszéjét, amely eredetileg a szerző Az emberi raj – hogyan emelkednek föl, virágoznak és buknak meg a társadalmak című könyvének részeként jelent meg.
Bár már többször halálhírét keltették, a nemzetállamok továbbra is a társadalmi szerveződés alapegységei. A társadalomtudósok – kevés kivételtől eltekintve – ezt általában történelmi esetlegességekkel magyarázzák, vagyis nem tartják szükségszerűnek a csoportidentitásokat, és köztük is elsősorban a nemzeti közösségeket. A csoportidentitásokat biológiai okokra visszavezető tudósokat, például James Q. Wilson politológust szociáldarvinistának, sőt egyenesen rasszistának tekintik.
Moffettet mindez azonban nem tántorítja el attól, hogy az emberi közösségek, és köztük a nemzetállamok fejlődésbiológiai szükségszerűsége mellett érveljen. Pedig Wilson tanítványaként minden bizonnyal tisztában van vele, hogy darázsfészekbe nyúl. Pontosabban hangyabolyba, könyvének első részében ugyanis az állatvilágból vett példákkal mutatja be a csoportok képződésének és összetartozásának evolúciós jellegzetességeit. Kimutatja például, hogy már az azonos fajhoz tartozó hangyák is szigorúan elkülönült kolóniákban élnek, és csak kivételes esetben keverednek vagy fogadnak be más kolóniához tartozó egyedeket. Ez a fajta elkülönülés a fejlettebb állatoknál is megfigyelhető, bár az ő esetükben már az egyes nemeken belül is jelentős különbségek mutatkoznak. A csimpánzok például közismerten xenofóbok: a más csoportokhoz tartozó egyedeket még állatkerti körülmények között is csak hosszú szoktatás után lehet összeereszteni. A csimpánzok bizalmatlanok, sőt agresszívak a más falkához tartozókkal szemben, és leginkább csak a magányos menekülteket fogadják be. Nemtársaik, a sokkal nyitottabb és békésebb bonobók nem ellenségesek ugyan az idegen egyedekkel és csoportokkal szemben, de azért ők is elkülönülnek, és a falkák csak kivételes esetben keverednek.
Az elkülönülés és az idegenekkel szembeni bizalmatlanság az emberre is jellemző – folytatja Moffett. Hasonlóan az állatokhoz, mi is csoportokat hozunk létre, és e csoportok nemzedékeken át fennmaradnak. Kiegészítve a fejlődésbiológiai érvelést, Moffett antropológiai kutatások bemutatásával amellett érvel, hogy az emberiség történelmének nagyobb részében mi sem éltünk nyitottabb törzsekben, mint az emberszabású majmok. A keveredés lassú volt, az idegenek leginkább csak házasság útján léphettek be a közösségekbe.
Bár a csoportalkotás dinamikája hasonló, az ember esetében a közösségek nem biológiai alapon jönnek létre – teszi gyorsan hozzá Moffett. A tartós emberi közösségek ugyanis biológiai, genetikai szempontból sokszínűek. Az emberi elkülönülés alapja kulturális és nyelvi. Ráadásul ma az emberi csoportosulások jóval nagyobbak, mint a letelepedés előtti nomád társadalmakban voltak. A közös nyelven és kultúrán alapuló nemzetállami csoportok és identitások történelmi képződmények.
A kérdés ezek után már csak az, hogy mi határozza meg, hogy mikor és hogyan lesz a sokszínű törzsi és egyéb csoportból nemzet. A klasszikus nacionalizmuselméletek ezt az ipari forradalommal, a kapitalizmus és a nyomtatás megjelenésével, avagy a háborúkat finanszírozó adózáshoz szükséges bürokrácia megjelenésével magyarázzák. Moffett szerint azonban a nemzetek zöme hódítás és erőszakos beolvasztás útján jött létre.
A sikeres törzsek egyre nagyobbra nőttek, és a meghódított területeken élőkre rákényszerítették saját kultúrájukat és nyelvüket. „A társadalmak, kezdve a gyűjtögető törzsektől egészen a nagy birodalmakig, sosem adták fel önként a szuverenitásukat” – írja. Ha érvelése helytálló, akkor a nemzeti identitás és politikai szuverenitás csak súlyos konfliktus és háború árán számolható fel.