„A német–orosz gázvezeték Európa-ellenes, ezen nincs mit szépíteni” – ítélkezik a Frankfurter Rundschauban Ulrich Krökel az Északi Áramlat-2 földgázvezeték körül ismét fellángoló pikáns geopolitikai vita kapcsán.
Az amerikai kormány már 2019-ben szankciókkal fenyegette meg a németországi orosz gázimport-kapacitást megduplázó Északi Áramlat-2 vezeték építésében résztvevő cégeket, aminek következtében hónapokra leállt az építkezés. Oroszország aztán mégis folytatta a munkát, amire az Egyesült Államok tavaly decemberben újabb szankciókkal válaszolt. Mint Trump elnök kifejtette, az Egyesült Államok ugyanis aggasztónak tartja, hogy Európa túlzottan kiszolgáltatja magát Moszkvának. Az amerikai kormány álláspontja a hazai palagáztermelés ugrásszerű növekedése nyomán változott az ügyben. Amíg kevés volt belőle, az Obama-kormány stratégiai megfontolásokból korlátozta a kivitelt. Az elmúlt években azonban Washington azon fáradozott, hogy bővítse az EU-ba irányuló gáz-exportot.
Sokan bíztak benne, hogy Biden megválasztásával fordulat állhat be az ügyben. Antony Blinken, a külügyminiszteri poszt várományosa hamar lehűtötte a reményeket, amikor kijelentette, hogy minden erejével a gázvezeték építésének leállításán fog dolgozni. Az orosz kormány elfogadhatatlannak nevezte, hogy az Egyesült Államok nyomásgyakorlással akar ellehetetleníteni egy nemzetközi projektet. Angela Merkel helytelenítette az amerikai szankciókat, és megjegyezte, hogy Amerika a Krím elcsatolása után hozott szankciók ellenére vásárol orosz olajat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az Európai Parlament Alekszej Navalnij letartóztatása kapcsán követeli az Északi Áramlat-2 építésének azonnali félbeszakítását. A hétvégi oroszországi tüntetések után a német sajtóban is megjelentek hasonló követelések.
Egy német cég – félve attól, hogy amerikai üzletektől esik el – kilépett a projektből, de Oroszország kitart mellette. A németországi Mecklenburg-Elő-Pomeránia vezetése szintén ellenzi, hogy az eddig 11 milliárd euróba kerülő, és a volt keletnémet tartomány területére érkező vezeték építése leálljon. A tartomány nagykoalíciós vezetése ezért a Gazprommal közösen környezetvédelmi alapítványt hozott létre (Mecklenburg-Elő-Pomeránia kétszázezer, a Gazprom 2 millió euróval szállt be). Az alapítvány az Északi Áramlat-2-t zöld projektként kezelné, mondván, hogy az orosz gáz elengedhetetlen Németország szén- és atomerőműveinek kiváltásához. Az építkezéshez szükséges beszerzéseket és megbízásokat az alapítvány intézné, így az amerikai szankciók az alapítványt, nem pedig az építkezésben résztvevő cégeket sújtanák. A környezetvédelmi projekt-alapítványnak ebből semmilyen kára nem származna, hiszen kizárólag azért hívták életre, hogy egyengesse az Északi Áramlat-2 útját.
Krökel egyetért a német állásponttal, miszerint az amerikai szankciók ellentétesek a nemzetközi jog elveivel. Utal arra is, hogy Amerika beavatkozása Európát gyengíti. Hozzáteszi azonban, hogy az Északi Áramlat-2 megépítése ellentétes az európai szolidaritás eszméjével. Krökel felidézi, hogy a német kormány 2005-ben kötött elvi egyezséget a Gazprommal a vezeték megépítéséről. Ahogy az egykori szocialista blokk országai beléptek az EU-ba, Németország máris az őket megkerülő vezeték megépítésébe fogott Oroszországgal. Körper csöppet sem tartja meglepőnek, hogy Lengyelország vezetői különös aggodalommal figyelnek minden olyan német–orosz együttműködést, amely országuk orosz függőségét fokozza. Ha ugyanis az orosz gáz csak Lengyelországon át juthatna Németországba, akkor a feleknek a lengyelekre is nagyobb mértékben kellene tekintettel lenniük.