„Minden változás, a kilencvenes évek minden kárhoztatása ellenére, ma is a Jelcin idejében kialakult rendszer működik Oroszországban” – írja Ilja Grascsenkov politológus az Izvesztyijában Jelcin kilencvenedik születésnapján.
Ez elsősorban az erős elnöki hatalom továbbélését, sőt további erősödését jelenti, márpedig ez a putyini politikai rendszer alapvető eleme. Igaz, amikor Putyin idő előtt átvette a hatalmat Jelcintől, az előd már gyenge volt – olvassuk tovább a visszatekintést. Azt azonban nem említi meg a szerző, bizonyára tapintatból, hogy miért is volt Jelcin gyenge. Nos, nem volt már teljes szellemi erejének birtokában, szintén tapintatosan szólva. De gyenge volt azért is, mert elképesztően népszerűtlen volt.
Erről a talán legtekintélyesebb orosz közvéleménykutató szakembertől és szociálpszichológustól, Andrej Milehintől olvashatunk adatokat. Milehin saját társadalomelemző központot is alapított, de egyúttal a Nemzetközi Gallup Intézet alelnöke is. Adataiból az derül ki, hogy Jelcinről egyetlen korcsoport vélekedik igen pozitívan, azoké, akik a kilencvenes években voltak fiatalok. Akkor kezdődött minden; Oroszország előtt is nyitva állt minden lehetőség, de előttük is. A nyolcvanas évek végén Jelcin egyre népszerűbb lett, 90-re népszerűsége meghaladta az 50 százalékot, s bár a Szovjetunió szétesése nagy megrázkódtatás volt, a 91-es elnökválasztásra visszatornázta magát 50 százalék fölé, és az első fordulóban nyert. Hanem aztán a hirtelen liberális reformok, amelyekről a Metazinban „instant kapitalizmus” címen volt szó, hiperinflációt okoztak, az állam nem tudott nyugdíjakat és béreket fizetni, elszabadult a bűnözés, viszont egész oligarchaosztály jött létre az állami vagyon széthordása nyomán. Jelcin népszerűsége alulról verdeste az 5 százalékot, amikor újabb elnökválasztás következett. Hatalmas erőket és pénzt mozgósító kampánnyal győzte le a második fordulóban Zjuganovot, a Kommunista Párt főtitkárát. Attól kezdve azonban nemigen emelkedett tíz százalék fölé a népszerűsége.
Putyin új korszakot kezdett, olvassuk Grascsenkov elemzésében, megerősítette az elnöki hatalmat, de máskülönben nem sok minden változott. Az oligarchák nem tűntek el. Három ismert alakjuk elhagyta az országot, és nem saját jószántából, de akik a helyükre álltak, azok is ugyanúgy a privatizáció folytán lettek dúsgazdagok. Igaz, Putyin megnyirbálta politikai hatalmukat, de „az ország nagyobb része ma is az ő tulajdonuk”. Az államszerkezet szociológiailag is hasonlít a jelcinire: két nagy tömb osztozkodik a hatalmon, éspedig az erőszakszervezetek, illetve „az államliberálisok” képviselői. Az utóbbiakat hivatalnok-szakértelmiségnek is nevezhetnénk. Ideológiailag ma is, akárcsak Jelcin idejében, a kommunisták lennének a legerősebb ellenfelek. De Putyin, jóllehet kapitalista rendszert üzemeltet, nem bánja az állami Sztálin-kultuszt, a Szovjetunió iránti nosztalgiát pedig mégúgy sem. A Krím csatlakozása óta pedig a kommunisták is részei annak a négypárti szövetségnek, amely hazafias alapon támogatja a kormányt, és a „putyini konszenzust” képviseli.
Grascsenkov nem mulasztja el megemlíteni, hogy jóllehet a rezsim gyakran kárhoztatja a kilencvenes éveket, hisz’ Putyin legfőbb érdeme, hogy a bizonytalanságból kivezette az országot, magáról Jelcinről szerzői nem festenek negatív képet. Fennmaradt Jekatyerinburgban és Moszkvában a hatalmas Jelcin-központ, amely az elhunyt első elnök emlékét ápolja, és Jelcin veje ma is Putyin tanácsadója.