Nyomtatás

Franciaország nem kér a woke kultúrából

2021. február 11.

Franciaországban aggodalmat kelt, hogy ha lassan is, begyűrűzni látszik Amerikából a woke-ideológia, amely identitáscsoportokra szabdalná a társadalmat. A liberális amerikai sajtóban furcsállják, hogy a különben Amerika-barát francia elnök is Amerikától félti a francia jövőt.

Állítólag életveszélyes a fenyegetés. Szakadárságra bujtogat. Csorbítja a nemzeti egységet. Szítja az iszlamizmust. Támadás a francia szellemi és kulturális örökség ellen” – írja alig leplezett gúnnyal a New York Timesban Norimitsu Onishi arról, hogy francia értelmiségiek ­­– sőt, maga Macron elnök is – elítélik az amerikai társadalomtudományokban hódító divatot.

Úgy látja, az elnök nyilatkozata bátorított fel prominens értelmiségieket arra, hogy óvjanak az Amerikában hódító eltörléskultúrától. Ott van viszont velük szemben „egy sokszínűbb, fiatal csapat”, amely az amerikai elméleteket hasznos eszköznek tekinti ahhoz, hogy a nemzet végre szembenézzen a faji valósággal, feldolgozza gyarmatosító múltját, és ne hessegesse el a kisebbségek problémáját azzal, hogy ez identitáspolitika. Például furcsállja, hogy Marine Le Penen, a Nemzeti Tömörülés vezetőjén kívül még a liberális Le Monde is elmarasztalta a párizsi operaház igazgatóját, amiért származási értelemben sokszínűbbé akarja tenni a társulatot, és betiltja a „feketemaszkot”, vagyis például Verdi Othellójában csakis fekete-afrikai származású tenor énekelheti majd a címszerepet.

Lehet, hogy a Le Point magazint csupa élemedett korú ember szerkeszti, nem a New York Times által pozitív példának említett fiatal csapat, mindenesetre a lap felháborodva sorolja az eseteket, amelyekben a liberális amerikai sajtó Franciaországon köszörüli a billentyűzetét, amiért nem tart lépést a korral. A New York Times például tavaly novemberben négy nap leforgása alatt három cikkben marasztalta el a francia hatóságokat, hol azért, mert őrizetbe vettek diákokat, akik a lefejezett gimnáziumi tanár meggyilkolását ünnepelték nyilvánosan, hol mert a rendőrség feloszlatott egy nem engedélyezett migránstüntetést, hol amiért Franciaország nem hajlandó betiltani a Mohamed-karikatúrákat, és ezzel – úgymond – valamilyen vallási szokásuk elhagyására kényszeríti a muszlimokat, aminek logikus következménye a halálos kimenetelű terrortámadás a gimnáziumi tanár ellen. A Le Point nem fogadja el, hogy ha a francia nemzet bűnösnek nyilvánítaná magát és ezen az alapon támogatná a többséggel szemben ellenséges párhuzamos társadalom kialakulását, akkor kevesebb lenne a merénylet. Decemberben a New York Times úgy fogalmazott, hogy Amerika szolidáris Franciaországgal, de a franciáknak is el kell gondolkodniuk a maguk rasszizmusán, és ezzel a terrorizmus valódi okán. Ezt a Le Point nem nevezné szolidaritásnak.

Az egyetemi oktatók közös vállalkozásában működő Telos magazinban Olivier Galland reméli, hogy ami a woke kultúrát illeti, ezúttal kivételesen nem terjed el a világban valami, ami az Egyesült Államokban kezdett tért hódítani. Erről a divatról ugyanis az a véleménye, hogy az intolerancia mérgét terjeszti a társadalomban, és azzal fenyeget, hogy indexre teszi az olyan embereket, akiknek más véleményük van, mint a mozgalom tagjainak. Elfogadja, hogy a baloldal az osztályharc túlhangsúlyozása miatt nem fordított kellő figyelmet a nők és a különféle kisebbségek hátrányos helyzetére. De ebből nem következik, hogy ezeket a csoportokat most szembe kellene állítani egymással. Elképesztően tudománytalannak tekinti az amerikai egyetemeken hódító felfogást, miszerint az embert a származása eleve a rosszak vagy a jók közé helyezi. Politikailag pedig katasztrofálisnak a következtetést, hogy akkor e származási csoportok egyúttal ellenségei is egymásnak. A megfélemlítés kizárja a vitát, és nyilvánvalóan gátolja a tudományos haladást. Hiszen az új gondolatok nem a kötelező megfelelési igyekezetből szoktak megszületni. Franciaországban – írja Galland –, már követőkre talált a woke ideológia, de csak szórványosan. Bordeaux-ban súlyos fenyegetésektől való félelmében törölt az egyetem egy előadást, mert a meghívott filozófus nem híve a béranyaság intézményének és csak korlátozott mértékben támogatja a lombikbébi-programot. A Sorbonne egyetemen nem lehetett megtartani Aiszkhülosz Menedékkérők című darabjának bemutatóját, mert az ókori görög színházi szokásnak megfelelően fekete álarcos művészek alakították a néger szereplőket, amit egy felhevült tüntető csoport rasszista magatartásnak minősített. Viszont csak elvétve szerepel az egyetemek tantárgyai között a dekolonizáció, ami korántsem a gyarmatosítás felszámolását jelenti, hanem a társadalomban állítólag megrögzült gyarmatosító struktúrák lebontását. Galland azt is örömmel tapasztalja, hogy Franciaországban a társadalomelemzést szakáganként tanítják, nem identitáscsoportonként, és nincsenek külön fekete tanulmányok, illetve gender tanulmányok tanszékek.

Pascal Bruckner filozófus és író az állami rádió kulturális műsorában úgy fogalmazott, hogy a francia hagyomány a hátrányos helyzetűeknek is megnyitja az egyéni felemelkedés útját, és az integrációt pártolja, nem a különállást és a széttartást. Franciaország és Amerika tehát két egymással versengő modellt képvisel. Beszélgetőtársa, a Washington Post párizsi tudósítója rögeszmésnek tartja az eltörléskultúra elleni támadásokat, és úgy látja, hogy a franciák erőltetnek rá mindenkire azonos identitást. Szerinte a franciák egyáltalán nem értik, mi zajlik Amerikában.