„A történelem maga alá temette annak tudatát, hogy a nemzet eredetileg demokratikus és egalitárius eszme volt” – olvassuk a Neue Zürcher Zeitungban Johann Michael Möller recenzióját Aleida Assmann kultúrtörténész A nemzet újrafelfedezése című kötetéről.
A nemzeti gondolatot a fejlett országokban, különösen Európában a jobboldal sajátította ki. Pontosabban a baloldal és a liberálisok a kirekesztés és az előítéletek melegágyának tekintették a nemzetközpontú politikát, amely könnyen szélsőséges és antidemokratikus politikához vezet. A liberálisok kozmopolita fordulatot vettek, a marxistáknak pedig mindig is a kapitalista alapszerkezetből következő felépítménynek tekintették a nemzetet, amely a kapitalizmus meghaladásával szükségképp megszűnik. A nemzetállami gondolatot az elmaradottság és a bezárkózás avítt receptjének tartották, úgy hívén, hogy a legmodernebb kor kihívásaira – a globális kereskedelem, a klímaváltozás és a különböző kultúrájú emberek keveredésére – nem lehet nemzetállami keretek között választ adni. A helyzet iróniája, hogy a nemzetállamok korának végével kapcsolatos gondolatok éppen a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásának idején kezdtek népszerűvé válni.
Újabban azonban mintha a nemzet reneszánszát élnénk – írja Möller. A békés nacionalizmus igen divatos a konzervatív jobboldalon, de a patriotizmus a baloldalon sem számít szitokszónak. A gazdasági, a migrációs, legújabban pedig a koronavírus-válság sokakat arra ébresztett rá, hogy a nagy kihívásokra nemhogy globális, de európai szinten sincsenek gyors és hatékony válaszok. Németországban azonban még mindig kifejezetten tabunak számít a nemzeti gondolat, aminek nyilvánvaló történelmi okai vannak – jegyezi meg Möller. Pedig a bismarcki egyesítés százötvenedik, és az újraegyesítés harmincadik évfordulója tavaly alkalmat adott a nemzet fogalmának újragondolására. „Harminc évvel a berlini fal leomlása és az újraegyesítés után a nyugatnémetek rádöbbentek, hogy a régi Nyugat-Németország már nem létezik, viszont az új, egyesült Németországnak szüksége lenne valamilyen önazonosságra.”
Assmann intellektuális blamázsnak tartja, hogy a nacionalizmuskutatások leragadtak a nyolcvanas évek elméleteinél. Az akkori tekintélyek, Ernest Gellner, Benedict Anderson és Eric Hobsbawm nyomán konstruált közösségnek tekinti a nemzetet, és erre hivatkozva kisebbíti a jelentőségét. Pedig attól még, hogy konstruált és esetleges, a nemzeti hovatartozás és a közös múlt emlékezete, még ha történetileg pontatlan is, valós közösséget teremt az egyének között – állítja Assmann.
Assmann nem a nacionalista mítoszokat akarja újjáéleszteni. A nemzeti történelem megismerését tanulási folyamatnak tartja, amely akkor sikeres, ha szembesít a történelem felemelő és alantas fejezeteivel is. A németeknek van miből okulniuk, de jócskán lenne okuk a nemzeti büszkeségre is – jegyzi meg Assmann az osztrák Standardnak adott interjúban. Minden kisiklása ellenére a nemzet eszméje ugyanis az egyenlőség és a szolidaritás elvére épül. A mérsékelt német pártoknak már csak azért is szükséges lenne foglalkozniuk a nemzeti azonosság kérdésével, mert ha nem teszik, akkor átengedik a terepet a szélsőségeseknek. Ők pedig aligha az egyenlőség és a befogadás eszméire épülő nemzettudatot fogják elterjeszteni.
A nemzet újjáélesztésének baloldali gondolata nemcsak Németországban időszerű. Clemens Klünemann szintén a Neue Zürcher Zeitungban Assmann könyvét Pascal Ory francia történész szintén a minap megjelent Mi a nemzet? című monográfiájával állítja párhuzamba. Ahogyan Assmann, Ory is arra tesz kísérletet, hogy a nacionalizmus fogalmát megszabadítsa a negatív konnotációktól. Ory monumentális munkájában arra világít rá, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje a külső elnyomás felszámolását és az állampolgárok közötti egyenlőséget szolgálta. Ő is arra hívja fel a figyelmet, hogy a baloldal nagy lehetőséget szalaszt el, ha átengedi a nemzet eszméjét a konzervatív jobboldalnak, ahelyett, hogy a társadalmi szolidaritás erősítésére használná.