„A nyilvánvaló tények ellenére szavazók milliói hiszik, hogy az elnökválasztást elcsalták, hogy a koronavírus-vakcinák veszélyesek, vagy hogy gyerekmolesztálók irányítják a világot egy pizzéria pincéjéből. Mindennek fényében nem halogathatjuk tovább annak vizsgálatát, hogyan alakul ki, illetve hogyan torzul el a tudás. Mert kétség sem férhet hozzá, hogy ismeretelméleti válságban vagyunk” – olvassuk a Boston Review-ban Michael Patrick Lynch filozófus esszéjét.
Lynch felidézi, hogy az ismeretelmélet, a megismerés feltételeinek és módszereinek vizsgálata az ókori görögök óta a filozófia egyik legfontosabb területének számított. Így volt ez mindaddig, amíg a posztmodern filozófusok Richard Rortyval az élen irrelevánsnak nyilvánították az episztemológiát, mondván, hogy a világra vonatkozó ismereteinket nem tudjuk alátámasztani. Ez a megközelítés pedig a relativizmusnak nyitott ajtót, amelynek értelmében minden ismeret szubjektív, és a tudás és az igazság pusztán hatalmi kérdés.
A relativizmus már kiszabadult az akadémiáról, és széles körben elterjedt – véli Lynch. Szerinte legalábbis ez magyarázza a társadalmi megosztottságot. Nemcsak arról van szó, hogy az emberek alapvető értékítéletei különböznek. Nem véleményünket alakítjuk a tények hatására, hanem fordítva, a tényeket igazítjuk véleményünkhöz. Lynch példaként statisztikákat idéz, amelyek szerint az amerikaiak a koronavírus-járvány veszélyességét is politikai hovatartozásuk alapján ítélik meg. Más kutatások arra világítanak rá, hogy még a politikától teljesen független egyszerű kérdésekben is inkább azoknak a véleményét követjük, akiknek ideológiai felfogásával egyetértünk. A baloldaliak a baloldali orvosban bíznak jobban, a jobboldaliak pedig a jobboldaliban. Vagyis nem annak a politikai véleményére adunk, akinek a szakértelméről meg vagyunk győződve, hanem épp ellenkezőleg, a beszélő politikai véleménye miatt adunk hitelt szakmai álláspontjának.
Nemcsak a vélemények, hanem a tények is világnézeti, sőt, identitásbeli kérdéssé váltak – folytatja Lynch. A szekértáborhoz tartozás annyira fontos, hogy akár hajmeresztő összeesküvés-elméleteket is támogatunk, csak hogy ki ne lépjük a csordából. Elvi kérdésnek tekintjük, hogy a tények ellenében is kitartsunk a csoport identitásának alapjául szolgáló feltevések mellett. „Aktív tudatlanságban” élünk, vagyis komoly intellektuális erőfeszítésekre is képesek vagyunk annak érdekében, hogy ideológiai meggyőződésünkkel ellentétes tényeket figyelmen kívül hagyjunk, továbbá akár erőszakos cselekedetekkel is hitet teszünk elkötelezettségünk mellett.
Mindez pedig ellehetetleníti a demokráciát – vonja le a következtetést Lynch. Hiszen, ha nemcsak a tények, de a tényekre vonatkozó ismeretszerzés alapelveiben sem tudunk egyetértésre jutni, akkor aligha lehet értelmes és demokratikus vitát folytatni. Lynch szerint csak akkor lehet visszatérni a normális közélethez, ha előbb tisztába tesszük az episztemológiai alapokat. Hogy ez miképp lehetséges, azt Lynch sem tudja megmondani. De illúziói neki sincsenek, hiszen megjegyzi, hogy a végletekig elvakult fanatikusokat aligha lehet az ismeretelméleti viták segítségével jobb belátásra, vagy legalábbis a tények elfogadására bírni. Őket nem meggyőzni kell, hanem távoltartani a hatalomtól (Lynch itt egyértelművé teszi, hogy „a nacionalistákra és a rasszistákra”, vagyis a jobboldalra gondol). A baj csak az, hogy a másik oldal is pontosan ezt a logikát követi, csak ők éppen a másik oldalt vádolják ideológiai fanatizmussal, a nyilvánvaló tények elhallgatásával.