„A populizmus a gyakorlatban jóval kevésbé befolyásolja a külpolitikát, mint azt a populista pártok retorikája és stílusa sugallja” – olvassuk Angelos Chryssogelos nemzetközi kapcsolatok professzor elemzését a Chatham House londoni külpolitikai agytröszt oldalán.

Az elmúlt években könyvtárnyivá duzzadt populizmus-szakirodalomban viszonylag kevés szó esik a populista pártok külpolitikájáról. Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy a populista jelző olyan elterjedtté vált, hogy szinte bárkire rá lehet sütni. Ezért nem meglepő, hogy az elemzők többsége arra a következtetésre jut, hogy az ideológiai tekintetben különböző populista irányzatok különböző külpolitikai stratégiát követnek. Akadnak olyan szerzők is, akik a hagyományos elitellenes baloldali populista, a szintén hagyományos jobboldali nacionalista és a viszonylag új populista nacionalista külpolitika megkülönböztetésével igyekeznek rendet vágni a fogalmi zűrzavarban. Az elemzők többsége abban mindazonáltal egyetért, hogy a populisták jelentősen átalakítanák a külpolitikát.

Chryssogelos ezzel az érveléssel száll vitába, sőt, egyenesen azt sugallja, hogy a külpolitika megértését kifejezetten megnehezíti, ha abból indulunk ki, hogy a különböző populista irányzatokat képviselő kormányok nemzetközi kapcsolati stratégiája egybevág. Az európai külpolitikát elemezve Chryssogelos arra jut, hogy a populistának nevezett kormányok mindegyike fontosnak tartja a szuverenitást, ám ez sokszor egyáltalán nem jár a nemzetközi együttműködés elutasításával. A baloldali „antiimperialista internacioanlisták” (például a Podemos, a német Balpárt és a Jean-Luc Mélenchon vezette Engedetlen Franciaország) Amerika-ellenes, de ebben is nagy különbségek mutatkoznak, hiszen az eleinte harsány imperializmusellenes retorikát folytató görög Sziriza igen jó kapcsolatot alakított ki az Obama kormánnyal (olyannyira, hogy teljesen elhagyta korábbi oroszellenes, Irán-, Kuba- és Venezuela-barát irányvonalát).

De még az ideológiai szempontból hasonló bevándorlásellenes jobboldali populista pártok is nagyon különböző módon viszonyulnak az Egyesült Államokhoz és Oroszországhoz. Trump elnököt többnyire lelkesen támogatták, miközben az amerikai kulturális és gazdasági befolyást csökkentenék. A „kontinentális nacionalisták” egy része kifejezetten oroszbarát (a szerző ide sorolja a magyar kormányt is), miközben mások fenyegetésnek tekintik Moszkva erősödő európai befolyását. Az „atlantista nacionalisták”, mint például a lengyel Jog és Igazságosság például olyannyira tart az orosz térfoglalástól, hogy igyekszik minél szorosabbra fűzni kapcsolatát Washingtonnal, és a transzatlanti kapcsolatok megerősítésétől reméli az EU befolyásának csökkentését is – jegyzi meg Chryssogelos.

Mindebből az következik, hogy nem lehetséges általános és egységes populista külpolitikáról beszélni. Chryssogelos szerint a populista kormányok külpolitikáját sokkal inkább az adott ország hagyományainak és érdekeinek fényében lehet megérteni. A nemzeti külpolitikai érdekek viszont kevéssé múlnak az aktuális kormányon. Ez magyarázza, hogy a gyakran radikális retorika ellenére a populisták hatalomra kerülve nem hajtanak végre gyökeres külpolitikai irányváltást – véli Chryssogelos. Még ha új, keleti partnerséget keresnek is, meglévő nemzetközi elköteleződéseiket, mindenekelőtt NATO és EU-tagságukat nem kiváltani akarják, hanem csak kiegészíteni. „A populista pártok leginkább csak diskurzus tekintetében különböznek a mérsékelt pártoktól” – zárja elemzését Chryssogelos.