„Hogy kinek fontos a szólásszabadság? Csaknem mindenkinek” – állapítja meg a Foreign Policyben Jacob Mchangama, a koppenhágai Justitia Emberjogi Intézet alapító igazgatója.

És csakugyan, az Intézet 33 országban végzett friss felmérése szerint az emberek elsöprő többsége, 94 százaléka fontosnak tartja, hogy cenzúrázatlanul közölhesse másokkal, amit helyesnek tart. Alig egy százaléknyival kevesebben támogatják azt is, hogy a médiát és az internetet ne cenzúrázzák.

Egy másik, 161 országra kiterjedő felmérés szerint, amelyet a londoni Article 19 nevű emberjogi szervezet készített, a világban csökken a véleményszabadság szintje, habár mindenekelőtt a média korlátozatlan működése minősül itt véleményszabadságnak. Igaz, szemlátomást Mchangama is gyakorlatilag a média szabadságát érti szólásszabadságon, így hát érthető, hogy ellentmondást lát a két kutatás eredménye között. Hiszen, ha az emberek szinte mind a szólásszabadság hívei, miért csökken akkor a véleménynyilvánítás szabadsága?

Ez a kérdésfeltevés feltételezi, hogy ahol korlátozásokat léptetnek életbe, ott ez feltétlenül a lakosság többségének akaratából történik, ami nyilvánvaló képtelenség, de a mi történetünk szempontjából az a lényeg, amivel Mchangama az ellentmondást magyarázza. A Justitia Intézet felméréséből az derül ki ugyanis, hogy amikor az embereket a magukéval ellentétes nézetekről kérdezik, mindjárt kevésbé szabadelvű válaszokat kapni tőlük. A három tucatnyi ország átlagában csak 43 százaléknyian tartanák helyesnek, ha a kisebbségeket sértő nézetek is szabadon megjelenhetnének a nyilvánosságban. 39 százalék pedig egyenesen tiltaná a maga meggyőződésével ellentétes nézetek terjesztését. Az azonos neműek kapcsolatáról szóló közlemények akadálytalan terjedését Dániában és Svédországban 91 százalék, Pakisztánban 27 százalék támogatja. Amerikában már csak 88 százalék helyesli azt a valaha szent és sérthetetlen elvet, hogy a szólásszabadság a kormányzat bírálatára is kiterjed. A demokratapárti szimpatizánsok körében kisebb a szólásszabadság népszerűsége, mint a Trump-táborban, a szerző szerint azért, mert Trump elnök rendszeresen támadta a médiát. Egy konzervatív vitapartner alighanem egészen más magyarázattal szolgálna: a demokraták körében hódít a progresszív identitáspolitikával nem konform nézetek kiszorításának gyakorlata. Ezt a megfejtést támasztaná alá, hogy a fiatalabb korosztály körében, ahol a demokraták népszerűsége magasabb, az átlagnál alacsonyabb a szólásszabadság támogatottsága ­– kivéve azt az egy esetet, amikor a nemzeti zászlót éri támadás.

Mchangama meglepőnek minősíti, hogy Magyarországon és Venezuelában igen magas a szólásszabadság híveinek aránya (az 5. illetve a 7. helyet foglalják el a rangsorban). Úgy tudja, hogy a két országban egyként a kezébe ragadta a kormány a hagyományos médiát, és marginalizálta az ellenzéki hangokat, s szerinte ezért tartja a két nép különösen nagy becsben a szólásszabadságot. (Venezuelában – mint nemzetközi emberjogi szervezetek felpanaszolják – rendszeresek az újságírók elleni támadások, a politikai üldözés, ellenzékiek bebörtönzése, a kínzás, a halálosztagok által végrehajtott gyilkosságok és a kellemetlen személyek eltüntetése.)

Mchangama elismeri, hogy az interneten megjelenő tartalmak szabályozására a legdemokratikusabb országokban is születtek jogszabályok, de megjegyzi, hogy a vizsgálatban szereplők többsége szerint ezt nem az államoknak, hanem maguknak az internetszolgáltatóknak kell végezniük.

Végül, a korábbi fejtegetésének némileg ellentmondva azt állítja, hogy a szólásszabadság támogatottsága ott a legnagyobb, ahol maga a szólásszabadság a leginkább érvényesül. Mindenesetre, mivel a felmérés tanúsága szerint az emberek a maguk meggyőződésének ellentmondó nézetek esetében már nem bánják, ha működésbe lép a cenzúra, Mchangama nem tartja valószínűnek, hogy az emberiség egyhamar egyöntetűen a szólásszabadság hívéül szegődne.