„A domináns kulturális balosok és a revánsvágyó jobbosok kimerítő tangót járnak a közélet színpadán, és bármi történjék is a világban, mindkettő a maga nézeteinek igazolását látja benne” – olvassuk Jean-Pierre Le Goff filozófus- és szociológustól a párizsi l’Express magazinban.

Itt van mindjárt a világjárvány. Mindenki a maga jóslatainak beteljesülését látja benne. Különféle radikálisok, így a szélsőséges környezetvédők, a világvége-jósok, a neoliberalizmus, a kapitalizmus vagy a globalizáció kárhoztatói mind azt hirdetik: itt a bizonyíték, lám, megmondtuk. Ebben az értelmezési önkívületben osztoznak azok is, akik a járvány miatt bevezetett korlátozásokban és különleges jogkörökben a kínai kommunista totalitarizmus franciaországi meghonosodását vélik felfedezni. Mind jeles értelmiségiek, és egyetemi címeket lobogtatva intik tekintélyük tiszteletére a köznapi embert, akinek mindennapi tapasztalatával az efféle magyarázatok egyáltalán nem vágnak egybe.

A közösségi oldalakon olyasmit is magukévá képesek tenni az emberek, ami ellentmond a valóságnak. Csakhogy már nem csupán a magas értelmiség hat rájuk így. A közösségi oldalak önkéntes rabszolgasága elszakítja a részvevőket a valóságtól. Az ott felbukkanó üzenetekből érzékelik a világot, s nem találkoznak olyan támpontokkal, amelyek segítenék őket a valóság önálló értelmezésében. Ráadásul az interneten végeláthatatlan viták zajlanak, s a résztvevők igyekeznek minél sarkosabban fogalmazni, hogy elismerést arassanak a hasonlóképp gondolkodók körében. Ez a szolgaság önkéntes, hiszen, ha valaki akarja, önállóan is képes lehet gondolkodni.

Az egymással harcban álló csoportokat bal-, illetve jobboldalnak szokás nevezni, de Le Goff maga egyáltalán nem ilyen fogalmakban gondolkodik, igyekszik pragmatikusan nézni a dolgokat. A mai baloldaliakat „kultúrbalosoknak” nevezi, mivelhogy különböznek a hagyományos baloldaltól. Az ugyanis az osztályharcra és a híres-neves forradalmakra esküdött. 1968 óta fokozatosan az újfajta baloldal jelent meg a színen, amely ellenkultúrát hirdetett, és az egyéni szabadságot abszolutizálta az intézményekkel szemben, amelyeket az uralom és az elidegenedés eszközének tekintett. A 80-as években aztán ez a kultúrbaloldal összefonódott a hatalomra jutó szocialistákkal. Az utóbbiaknak nem volt már elképzelésük arról, milyen is a modern társadalom, és kapóra jött nekik a kultúrbaloldal ideológiája. Ily módon az antikonformizmus kötelezővé vált, vagyis konformizmussá, s a kihágást immár a hatalom szentesítette. Az amerikai típusú szoboreltávolítók, feministaellenes transzneműség-pártiak és más hasonló csoportok Franciaországban meglehetősen elszigeteltek, bár a sajtóban vannak támogatóik, s ily módon az imázsukat féltő baloldali politikusok is óvakodnak tőle, hogy tengelyt akasszanak velük.

A hegemón kultúrbaloldallal szemben jobboldali fundamentalizmus szerveződött. A két tábort az egymás elleni harc élteti. A jobboldal azonban ma általában eszmeileg liberálisabb a szektás baloldalnál – állítja Le Goff. Ereje abban áll, hogy felismeri az olyan problémák fontosságát, amelyeket a baloldal lesöpörne az asztalról. Ilyen a közbiztonság, a tömeges bevándorlás, az iszlamizmus, az örökbefogadás joga vagy az eutanázia. Van azonban a jobboldalon egy radikális irányzat, amely a felvilágosodásig visszamenőleg akarna eltörölni sok mindent, például nem értékeli nagyra a jogállamot, és akár annak csorbítása árán is erősítené az államot. Némelyek egyenesen a putyini Oroszországban vélik felfedezni a tiszta hagyományhoz visszatérő erős államot.

Ennek az irányzatnak azért van tere, mert az uralkodó kultúrbaloldal olyan gondolkodásmódot képvisel és tart egyedül elfogadhatónak, amelyre a polgár többnyire furcsálkodva tekint, s ezért az elit még meg is veti az egyszerű embert. Le Goff arra figyelmeztet, hogy nincs értelme sopánkodni a radikális jobboldal sikerei fölött. Azzal kellene foglalkozni, hogy miként lehetne visszatérni a normalitáshoz a közéletben, mitől tudna a kulturális elit szervesebben kapcsolódni a társadalom többségéhez. Ennek hiányában semmi csodálkozni való nincs azon, hogy a legprimitívebb abszurd összeesküvés-elméletek hódítanak. Válságok idején már csak így szokott lenni.