„A meritokrácia, akárcsak a demokrácia, olyasvalami, ami tele van hibákkal, csak éppen jobb minden egyéb előmeneteli elvnél” – olvassuk a londoni Literary Review-ban Darrin M. McMahon történésztől.

A cikk egy frissen megjelent könyvet ismertet, melynek szerzője, Adrian Wooldridge mindenekelőtt történelmi elemzéssel veszi védelmébe a manapság bírálatok kereszttüzében álló meritokráciát. Mint a Metazinban is több ízben olvashattuk, az állítólag érdem alapján kiválasztott elitről sokan vélik úgy, hogy valójában új uralkodó kaszt, amelynek tagjai ráadásul meg is vetik azokat, akik nem képesek lépést tartani velük. Wooldridge emlékeztet rá, hogy az emberiség történelmének javarészében a családi, rokoni kötelékek, a leszármazási elv alapján választották ki a társadalmak a döntéshozó, irányító posztok betöltőit. Ez felelt meg evolúciós örökségünknek: azok a gének maradtak fenn, amelyeknek hordozói megvédték csoportjuk tagjait a külső riválisoktól.

Kínában a konfuciánus hagyomány a tudásnak és az érdemnek is szerepet juttatott a közhivatalnokok kiválasztásában, a zsidó kultúra pedig a tudásnak, a tanulásnak, az intelligenciának megbecsülését hirdette. A nyugati világban a felvilágosodás vezette be az emberek egyenlőségének elvét, és a francia forradalom alkotta meg az ember és polgár jogainak nyilatkozatát, amely kimondta, hogy a döntéshozó posztokat bárki betöltheti, csakis a tehetség és az erkölcs lehet a mérce. Az Egyesült Államokban ez a kezdetektől fogva alkotmányos alapelv volt, majd Németországban is megnyíltak a magasabb iskolák és a közhivatalok a köznép fiai előtt. Wooldridge mégis a 20. század közepére teszi a „meritokrata forradalom” idejét: akkor jöttek létre a jóléti államok, amelyek megnyitották az oktatási, majd az állami intézményeket az egyszerű emberek gyerekei előtt. Továbbra is maradtak azonban olyan csoportok, amelyek aránytalanul csekély mértékben részesültek ebből a sok jótéteményből – írja Wooldridge mindenekelőtt Amerikára gondolva –, főleg a színesbőrű kisebbség. Elismeri továbbá, hogy a meritokrácia megmerevedő elitet hozott létre, amelynek tagjai egyrészt tovább örökítik pozíciójukat, másrészt lenézik a kívülállókat, hiszen azok – úgymond – vesztesként kerültek ki a versenyből. Csak hát jobb kiválasztási rendszer nincs, ezen kell javítani.

A recenzióban nem esik szó arról, hogy az egyetemeken, az elit kiválasztódásának fő helyszínein mindig érvényesültek a meritokráciától eltérő megfontolások is. Az Ivy League nagy magánegyetemein egészen az ötvenes évekig korlátozták a zsidó hallgatók felvéli arányszámát, újabban pedig a kelet-ázsiaiakét korlátozzák. Egy hét éve folyó per, amelyet a Harvard egyetem ellen indítottak ez ügyben, most kerül majd a Legfelsőbb Bíróság elé. De van más korlátozó tényező is, éspedig az ideológiai cenzúra, amely a mindenben rasszista ellenséget kereső woke szemlélet ellenfeleit igyekszik elhallgattatni.

Ekörül kifejezetten meghasadni látszik az amerikai társadalom. Erről ír az Atlantic magazinban George Packer. Szerinte négy világnézet küzd egymással. A szabadságelvűek a teljesítményt helyezik előtérbe, és az alamizsnára várókat kárhoztatják. Politikai szövetségesük a hagyományos amerikai középosztály, amely idegenül tekint a woke ideológiát hirdető elitre. E két csoport áll a hasadék egyik oldalán. A másikon a társadalmi igazságot hirdetők, akik az elnyomottak ügyét tűzik zászlajukra, ők viszont a már befutott elittel vannak szimbiózisban. Mind a négy csoport értékes elveket hangoztat, de ezek egyike sem érvényesíthető teljes mértékben. Az utópiák sohasem valósulnak meg, viszont heves ellenállást képesek kiváltani. A két ellenséges táborba tömörülő négy csoport mind fontos Amerikának, de ma hideg polgárháborút vív egymással. Ez pedig így a bukás legbiztosabb receptje.