„Azokat, akik úgy gondolják, hogy ükanyjuk házát az idők végezetéig visszakövetelhetik, palesztinoknak hívják” – írja a Tel-Avivban született, de jó két évtizede Amerikában élő Liel Leibovitz a Tablet amerikai zsidó magazin hasábjain. Leibovitz különben „a világ első számú zsidó témájú podcastjának”, az Unorthodoxnak egyik házigazdája is.
Leibovitz identitása és szakmai múltja azért fontos, mert olyan álláspontot vesz védelmébe, amelyet holokauszttagadónak minősítettek. Méghozzá nem is akárki, hanem Izrael új miniszterelnöke és külügyminisztere. Miután a lengyel törvényhozás megszavazta a jogszabálymódosítást, amelynek értelmében harminc éven túl nem szerezhető érvény elvett tulajdon iránti igénynek, Naftali Bennett kormányfő azzal vádolta a lengyel döntéshozókat, hogy megvetéssel viseltetnek a holokauszt emlékezete iránt. Jair Lapid külügyminiszter visszahívta Izrael nagykövetét Varsóból, és felszólította a lengyel felet, hogy nagykövetét egyelőre ne küldje vissza szabadságáról Izraelbe. „Lengyelország – mennydörögte Lapid – ma este antidemokratikus, illiberális országgá vált, amely nem mutat tiszteletet az emberi történelem legnagyobb tragédiája iránt.”
Egyszóval Lapid nem hiszi, hogy időbeli korlátot lehetne szabni az elvett, elkobzott javak visszaigénylésének. Márpedig Leibovitz szerint a kormányoknak éppen hogy kötelességük gondoskodni a lakosság jogbiztonságáról, s ehhez tartozik, hogy az egykor ebül szerzett jószágok mai tulajdonosait több évtizedes birtoklás után ne érhesse váratlan jogsérelem. Lapid pontosan olyasmivel áll elő a holokauszt címén, amivel a palesztinok szoktak. Mitikus tulajdon-igénnyel az örökkévalóságig. Ez az áldozatiság-kultúra, amely több nemzedéknyi idő múltán még mindig jóvátételt követel réges-régi sérelmekért, pontosan az a magatartás, amely a palesztinokat vesztes helyzetbe hozta rövid, szerencsétlen történelmük egymást követő fordulatai során. Egyébként pedig a cionizmus lényege abban áll, hogy „egy országunk van, nem tíz”. Lengyelország a lengyeleké, köztük az ott élő zsidóké, és kész. Ha pedig nem ezt gondolja Lapid, akkor miért nem követeli vissza Spanyolországtól az egykori zsidó földbirtokokat? Hát Iraktól és Szíriától a Talmud 589 és 1038 idején ott alkotó bölcseinek otthonát? Ők hozták létre jelentős részét annak, amit ma zsidó vallásnak nevezünk. Hát Maimonidész kairói házát miért nem követeli vissza Izrael?
Lapid a koalíciós megállapodás értelmében két év múlva átveszi majd a kormányfői tisztséget Bennettől. Leibovitz mégsem tartja meglepőnek, hogy kevés fogalma van a cionizmus lényegéről. Merthogy az antiszemitizmusról sincs sokkal több. Az antiszemitizmus elleni harcról tartott globális fórumon idén nyáron azt állította ugyanis, hogy minden kirekesztett csoport elleni diszkriminációt antiszemitizmusnak kell nevezni. Így például a ruandai vérengzést, a rabszolgakereskedelmet, az Iszlám Állam és a Boko Haram tetteit is.
Ha Lapid komolyan gondolja „ezt az agyhalott locsogást” – így Leibovitz –, veselkedjék neki a németeknek, amiért nem hajlandók kártérítést fizetni a mai Namíbiában a délnyugat-afrikai német gyarmati hatóságok által kiirtott hererók és namák leszármazottainak, s amiért csak szerény infrastrukturális beruházásokkal kívánnak vezekelni a népirtásért.
A lengyel nép is mérhetetlenül sokat szenvedett a náciktól. És a kommunizmustól is. És joga van korlátot állítani azok elé – legyenek akár zsidók, akár nem –, akik be akarják fagyasztani az időt, és a múlt vétkeiben egyáltalán nem bűnös mai embereken akarnak elégtételt venni – véli Leibovitz. Az izraeli kormánynak pedig azt üzeni, hogy ha esetleg a Lengyelországgal faséban lévő új amerikai kormányzathoz kíván így közeledni, akkor jusson eszébe, hogy a holokausztot nem illik üzleti célra felhasználni.